30. fejezet - Halál

30. fejezet - Halál

Szerda. Reggel tán csak egy pillanatra nyitottam fel a szemem, aztán újból elaludtam. Délután keltem fel. A doki volt velem. Hozott pár kaját. Tudta, hogy a lakásban Elliottal nem tartunk ételt (sőt, nem is lehet). Díjaztam a figyelmességét. Tanítás után eljöttek a lányok látogatóba. Rebeka minden áron fel akarta dobni a kedvem Elizzel együtt, ezért meséltek pár vicces sztorit Kilchről. Veronika pedig...

- Na figyi! Nem akarom, hogy még valamit összeszedj!

- Jolvan, igyeke-........... - fejeztem volna be a mondatot, ha Veroni nem szakít félbe (nem szó szerint).

- Nekem te ne! - erre hozzám vág egy almát.

Na igen, rengeteg gyümölcsöt hozott. De tényleg. RENGETEGET.

- Egyébként ha Olaszországban valaki egy másik embert megdob almával, az azt jelenti, hogy házasok. - jegyeztem meg vigyorogva.

- De most nem Olaszországban vagyunk. - gondolkodott el Rebeka.

Erre a reagcióm valami ilyesmi...:

Még egy ideig hallgattam Rebeka hülyeségeit (melyeken mindenki jót nevetett és szerintem ez volt a célja), majd estefelé megjött Elliot is, a lányok pedig hazamentek. Az orvos is magunkra hagyott. Lehet, hogy ciki meg stb., de Elliot segített lezuhanyozni, ugyanis még talpra állni is alig bírtam. Most az egyszer félre tette az általa elnevezett ,,huncut" gondolatait.

Visszatántorogva az ágyba elkezdtem szédülni. Mondtam is a vámpírnak, hogy nagyon pocsékul vagyok, de ő csak legyintett.

- Majd átmegy rajtad.

- Jah, mint vonat a síneken.

- Nem pont erre gondoltam, de hát na...

- Elliot, tényleg rosszul vagyok. - mondtam komoran.

- Ez semmi. Fél órán belül jobban leszel. - próbált nyugtatni, de nem sikerült.

Percről percre egyre jobban fájt a fejem és egyre nehezebben jutottam levegőhöz. Elliot kinyitotta az ablakot, de nem segített. Eszembe jutott, hogy valahol a cuccaim közt van fájdalom csillapító. Meg akartam keresni, de amint felkeltem az ágyból a földre zuhantam. Elliot odarohant hozzám és a karjaiba vett. Fuldokoltam, majd minden elsötétült és nem lélegeztem. Meghaltam...

- Liza... - szólított egy titokzatos hang.

Még mindig minden sötét. A titokzatos hangon kívül farkasüvöltést hallottam.

- Lizaaa.....Lisaaa......Hnlisa.......Hooorn........ - számomra értelmetlennek hallatszó nevekre váltotta a nevemet.

Játszott a betűkkel.

- Lisaaa.......Liaaa.....Hornblaaa.....Siaaaa......Hornblasiaaa... - nem ez a nevem, de mégis így szólított.

- Hol voltál......idáig? - kérdezte.

- Nem tudom. - válaszoltam.

- Gyere velem... - folytatta.

- De hova? Hol vagy? Ki vagy? Nem látlak. - mondtam.

A sötétség egy kicsit kifakult. Ki tudtam venni a körvonalakat. Elméletileg egy erdő közepén álhattam egy fekete alakkal szemben. Ez a alak egyre közelebb jött hozzám. Már láttam az arcát. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam ki az. Egy férfi, fekete hosszú hajjal, fekete úri öltözékben. Felém nyújtotta mindkét kezét. Én is ezt tettem. Hirtelen elkapta a karom és magához rántott. Elvesztem az ölelésében. Annyira ismerős, de nem tudom, hogy honnan. Fura érzés árasztott el.

- Szeretlek... - suttogta.

A fák eltűntek, felhők takarták a Holdat.

Ismét minden elsötétült. Felkeltem. Élek. Az orvos újra élesztett. Hála neki ismét élek. Szomorú  vagyok. Ki volt az az alak a túloldalról?