31. fejezet - Féltékenység

31. fejezet - Féltékenység

Végre 1 hét betegeskedés után felépültem. Már hiányzott a suli. Hétfői napon kezdtem újra tanulni. Elliotnak még nem meséltem el a túloldalon történteket. Majd akkor mondom el neki, mikor jónak látom. Majd meglátjuk... Mindenesetre tanítás után kimentünk sétálni a parkba Rebeka társaságában. Beszélgettünk a betegségemről és az úgy eltöltött napjaimról.

- Nagyon rossz lehetett. - mondta Rebeka.

- Hát nem a legjobb, de túléltem. Életvesélyes betegség volt, de még megvagyok. - mondtam mosolyogva.

- A frászt hoztad rám, mikor elájultál! - jegyezte meg Elliot.

- Nem ájultam el. Meghaltam.

- MIVAAAN?! Ezt mikor akartad elmondani? - kérdezte ijedten a vámpír.

- Azt hittem tudod. - válaszoltam és sóhajtottam egy nagyot.

- Nekem itt ne sóhajtozz! Ilyenkor olyan, mintha unnál engem. - mondta Elliot.

- Bocsánat.

Sétálás közben hallottam, hogy valami fut mögöttünk. Egyre csak közeledett, majd nekem jött és a földre zuhantam vele együtt.



- LIZAAA!!! - kiabálta.

Kilch volt az.



- Hé! Eressz el!

Próbáltam kiszabadulni a karmai közül, de Kilch túl erős hozzám képest. Most még gyenge is vagyok a betegség után, szóval vigyáznom kell magamra.

- Ne álmodozz! Kegyetlenül hiányohztál! - mondta Kilch könnyes szemekkel.

Jeremy és Jonathan Kilch után jött, hogy leszedjék rólam. Jeremy felsegített a földről.

- Köszi srácok! Kilch, beléd meg mi ütött? - kérdeztem meglepődve.

Igazából örültem annak, hogy valaki más is hiányolt, de nem hittem, hogy pont Kilch fog a srácok közül a legjobban hiányolni. Mondjuk Kilch fajtája, a kemonomimi elég társas lény, szóval valamilyen szinten megértem.

- Hiányoztál. Ölelj meeeg! - mondta könyörgő hangon.

Odaléptem hozzá, megfogta mindkét karom, magához rántott, én pedig szorosan átöleltem. Ezen túl már a srácok is velünk tartottak. Mentünk még egy rövid szakaszon, majd leültünk a park közepén a mezőbe. Kilch mellém feküdt, mint egy macska.

- Cirógass! - könyörögte.

A füle tövét vakargattam, ő pedig aranyosan dorombolt. Elliot mellém ült.

- Milyen volt meghalni? - kérdezte.

- Sötét, hideg, csendes és nyugodt. - válaszoltam visszagondolva a történtekre.

- Láttál valamit a túlvilágon? - kérdezte Jonathan.

- Van egyáltalán ,,túlvilág"? - kérdezte Jeremy.

- Én hiszek benne, és ha Liza látta, akkor biztos van. - magyarázta Jonathan.

Tán itt az ideje, hogy Elliot a többiekkel együtt megtudja, hogy mi történt.

- Eleinte csak sötét volt, aztán lassan világosodni kezdett. Valaki egy másik néven szólított engem. Ez a valaki egy sötét csukjás férfi volt. Mikor levette a csukját, valamennyire láttam az arcát. Ismerősnek tűnt, de sosem láttam őt korábban. - meséltem.

- Akkor hogyan lehetett ismerős? - kérdezte Kilch.

- Épp ez az, hogy mégsem tudom. Fura érzés fogott el. Azt mondta már régóta vár rám. Megölelt és olyan érzés járta át a testem, mint mikor szerelmes vagyok, de ez mégsem szerelem volt, hanem valami más. Olyan...megmagyarázhatatlan. Utána újra életre keltem.

- Hmm... Érdekes. Ezt miért nem mondtad el nekem azonnal? - kérdezte Elliot.

- Nemtudom. Féltem, hogy mit reagálsz erre, ezért gondoltam várok vele még egy kicsit.

- Nem sokkolt volna különösebben.. - gondolkodott el a dolgon Elliot.

- A halálod sokkalta sokkolóbb volt szerintem. - mondta Rebeka.

- Igen, azt észre vettem. - jegyeztem meg nevetve, persze rajtam kívül ezt senki sem találta viccesnek.

Kilch az ölembe tette a fejét és átölelte a derkam.

- Szereted a cicákat? - kérdezte.

- Igen. Miért?

Elkezdett dorombolni. Furcsa. Eddig alig beszélt velem, most meg hirtelen...nah...érted..... Naaagyon furcsa. Elliot rám nézett, majd a távoli fákra vetette tekintetét és valamin nagyon elgondolkodott.

- Min gondolkodsz? - kérdeztem.

- Semmin... - válaszolta.

- Nem megyünk még? Egyre sötétebb lesz. - mondta Rebeka.

- Igazad van. Jobb, ha megyünk. - mondta Jonathan.

Lassan elindultunk a szállónk felé. Kilch egész végig a kezemet fogta, Elliot pedig mögöttünk ment. A lakásunkhoz értünk. Rebeka és Kilch beugrott hozzánk még egy kis időre, a meleg pár gyorsan lelépett. Elliot fáradtan az ágyára dőlt, én a vendégekkel az én ágyamon foglaltunk helyet. Elliot csendben a mennyezetet nézte, én pedig elbeszélgette Rebekával és Kilchel a múlt hétről, hogy mégis miről maradtam le.

- Képzeld! Tilda zeneórán annyira kiakadt a tanár véleményén, hogy kivágta a szaxofont az ablakon és a földhöz vágott egy gitárt. - mesélte Rebeka.

- Jesszus... Remélem kapott valami büntetést. - mondtam.

- Még szép! 1 hónapig ő pucolja az iskolavécéket. - mondta nevetve Kilch.

- Meg elvileg fel akar szedni egy másodikos srácot. Ha jól tudom, akkor vámpírról van szó, de egyenlőre a próbálkozásai sikertelenek. - mondta Rebeka.

- Oh.. Az a srác, akihez oda ült ebéden, de a srác elviharzott tőle? - kérdeztem.

- Na igen.. - válaszolta Rebeka vigyorogva.

- Esélytelen a dolog. Tilda túl Tilda ahhoz, hogy bárki is elviselje őt. - jegyezte meg Kilch.

Kint már korom sötét volt. A vendégek haza mentek. Kilch indulás előtt megölelt és megnyalta az arcom. Elhagyták a lakást. Ismét kettesben maradtam a vámpírral. Még mindig a plafont bámulta szótlanul. Mellé ültem.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Semmi.. - sóhajtotta.

- De látom rajtad, hogy valami bánt.

- De nincs semmi bajom! Csak fáradt vagyok... - egy könnycsepp gördült végig az arcán.

- ELLIOT! Az arcodra van írva, hogy valami bánt!

Hasra fordult és a párnájába temette az arcát. Sírt..

- Mond. Mi a baj? - kérdeztem újra.

Felült az ágyon, letörölte könnyeit és nagynehezen válaszolt.

- Ritkán ölelsz meg és ma alig szóltál hozzám. Csak a történetet mesélted el.

- Ne haragudj. Sajnálom. - mondtam szomorúan.

- Már megszoktam... - sóhajtotta, majd ismét hasra feküdt az ágyon.

Nem tudtam, hogy hogyan vidítsam fel, szóval egy ideig ötleteltem a dolgon, de hiába. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát és Elliot hátára feküdtem.

- Érzem a melled a hátamon... - súgta vigyorogva.

- Idióta! - akadtam ki nevetve.

- Nyugi. - súgta.

A hátára fordult alattam, én meg a mellkasára tettem a fejem.

- Nah, végre velem is foglakozol, nem csak Kilchel. - mondta és a hátamat simogatta.

- Oh, szóval ez volt a bajod! - mondtam vigyorogva.

- Ömm......

- Valld be! Féltékeny vagy a cicafiúra!

- Nem vagyok féltékeny, csak rosszul esett, hogy őrá figyelsz, rám meg csak alig. - magyarázta.

- Igen, ezt hívják féltékenységnek.

Na igen... A féltékenység rossz dolog. Olykor gyűlöletbe is átválthat, de nem haragudhatsz egy olyan emberre, akitől többet vártál. Egy szerencsém, hogy Elliot egy ilyen eset után nem haragszik rám. Remélem soha nem is fog. Ugyan aranyos, ha egy srác féltékeny, de bele kell gondolni, hogy annak a bizonyos srácnak milyen érzés ez az egész. Inkább jobb megmagyarázni a dolgokat, minthogy az egyik fél tovább szenvedjen, marja magát.

- Szerinted gáz, ha egy fiú sír? - kérdezte.

- Nem. Miért lenne az? Szerintem aranyos. - válaszoltam mosolyogva.

- Akkor sírhatok neked még egy kicsit? - kérdezte könnyes szemekkel.

- Persze. - válaszoltam.