36. fejezet - Felügyelet alatt

36. fejezet - Felügyelet alatt

Hétvége van. Kiugrottam az ágyból és elkezdtem készülődni a mai napra. Joel reggel 10-re volt ott nálunk. Elliot beengedte, szúrós tekintettel méregette Joelt, míg én készülődtem. Mikor megvoltam, elindultunk kifelé az ajtón. A parkig meg se álltunk. Kiválasztottunk egy szép helyet és leültünk a fűbe. Elliot még mindig Joelt méregette, aki ezt észre is vette.

- Miért nézel engem így? - kérdezte Joel.

Elliot megrázta a fejét majd válaszolt.

- Úgy gondolom jobb, ha rajtad tartom a szemem. - válaszolt.

- Miért?

Elliot erre nem válaszolt. Közelebb ült hozzám, majd lefeküdt a fűbe.
- Liza! Gyere! Mutatok valamit. - mondta nekem Joel.
Felálltam, de mielőtt Joel után mentem volna Elliot elkapta a csuklóm és visszarántott.
- Hé!
- Várj meg. Nem engedlek el egyedül. - suttogta.
Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már a parkon kívül voltunk. Na igen... Joel az erdőbe vezetett minket. Nem tudtuk Elliottal mit akarhat, de követtük őt.
- Elliot, mostmár elengedheted a kezem. - súgta neki.
- Szeretnéd, mi?
Erre csak sóhajtottam egyet. Joellel akartam kijönni, Elliot társasága (egyébként felügyelete) nélkül, dehát mindegy, hiszen csak vigyázni akar rám. Összekulcsoltuk az ujjainkat, bár ezt Joel nem nézte jó szemmel, de nem érdekel. Elliot mindentől meg akar óvni, viszonzom a szeretetét.



Már egész mélyen voltunk az erdőben. Úgy tűnt, mintha eltévedtünk volna, de Joel nagyon jól tudta hová vezet, legalább is elég magabiztosan mozgott a fák között.
- Itt vagyunk. - mondta és egy élettelen tetemre mutatott.
Egy kentaur. Egy halott kentaur csontmaradványai.
- Jesszus... Ez mióta van itt? - kérdezte Elliot.
- Elég régóta. - válaszolta Joel. - nemrég elkószáltam az egyik tanóráról és akkor találtam rá erre a tetemre.
Jobban körülnéztem és feltűnt, hogy az erdő szélén vagyunk, kishíján a Kopár völgy és a Suttogó erdő között.
- A tetem nem volt így kint a földből. Csak a bordák és a koponya egyik része látszott. Én ástam ki teljesen. Gondoltam nektek megmutathatom, hiszen senkinek sem mondjátok el. Igaz?
- Igen. - válaszoltam.
Úgy tesz, mintha ő ölte volna meg. Miért kéne ezt titokban tartani? Csak talált egy kentaur tetemet, nem nagy dolog.
- Miért kell ezt titkolni? - kérdeztem.
- Egy kentaur tetemről van szó. Az okkult lények maradványai szentek, vagyis nem szabad hozzáérni, meg kell hagyni őket eredeti formályukban a természetben, hogy békében nyugodhassanak. - magyarázta nekem Elliot.
- Értem... Szóval ,,bűncselekményt" követtél el? - kérdeztem Joeltől.
- Igen, valami olyasmi... Ezért kell ezt titokban tartani. Azért ástam ki, mert kíváncsi voltam mit találtam. Először azt hittem ember. - mesélte.
Elhagytuk az erdőt, parkig meg sem álltunk. Elliot végre eleresztett (mondjuk azért jó volt érezni, hogy törődik velem). Lefeküdtünk a fűbe és tovább beszélgettünk a tetemről és a túlvilágról.
- Van élet a halál után? - kérdezte Elliot.
- Igen, van, csak egy másik testben. - válaszoltam.
- Ezt honnét tudod? - kérdezte Joel.
- Láttam. Meg hát emlékszek pár dologra az előző életemből.
- Mesélj, Liza. - mondta Elliot és a hasamra tette a fejét.
- Hát... Emlékszem a fűző szorítására a derekamon, és a hideg kőre, amin meghaltam. - fogalmam sem volt, hogy ezt honnét szedem.
Mikor ezt mondtam, akkor teljesen leblokkoltam és csak a szám járt. Azt se tudtam mit mondok. Azt se tudom mi voltam előző életemben. Honnét szedtem ezt?!
- Emlékszek a sötétre.

A fiúk halálra rémültek. Ijedt arccal meredtek rám szó nélkül.
- Ömm... Mi van? Valami baj van? - kérdeztem, mintha mi sem történt volna.
Elliot inkább elterelte a szót.
- Ideje mennünk, Liza. - mondta.
- De még csak délután kettő lesz! - mondtam.
- Liza, nincs kedved benézni a lakásomba? - kérdezte Joel.
- Liza csak akkor mehet, ha én is vele megyek. - jelentette ki szigorúan a másik vámpír.
Joel beleegyezett. Elvezetett a lakása ajtójához. Kizárta, majd beléptünk rajta. Amilyen sötét volt a folyosó, olyan világos volt Joel lakhelye. Sok polc volt a szobában könyvekkel. A legtöbb tinikről és a zenéről szólt, de akadt köztük thriller és horrorsztori is.

Egy ideig Joelnél tartózkodtunk, beszélgettünk Shakespeare alkotásairól, majd elköszöntünk tőle és visszatértünk a lakásunkba.
- Élvezted a mai napot? - kérdezte Elliot.
- Igen, fogjuk rá...
- Értem. - nem is firtatta tovább.

35. fejezet - Holtak városa

35. fejezet - Holtak városa

Ma megvolt a lehetőségünk, hogy megkeressük a barlangot. Az erdő nem veszélytelen, de mi vállaltuk a kockázatot. Ebédszünetben én és Elliot elszakadtunk a többiektől, tehát ebéd helyett az erdőben kutattunk. Délre keresgéltünk, találkoztunk pár kentaurral és Singapurral, a Suttogó erdő őrével, aki kérdőre vonta az erdőben való tartózkodásunkat. Szerencsére Elliot ügyesen kimagyarázta a dolgot.

- Keresünk valamit. Korábban, pár hete itt rajzoltunk rajzórán és itt hagytunk pár fontos iratot. Most azokat keressük.

- Oh, értem. Ha tudnék, segítenék nektek, de nem találkoztam eddig elveszett tárgyakkal az erdőben, viszont ha mégis találnék valamit a közel jövőben, akkor mindenképp szólok! - mondta Singapur, majd odébb állt. - Sikeres keresést! - ezzel lelépett.

Tovább haladtunk délre. Itt ott elvágtatott előttünk egy-egy kentaur csorda. Az egyik ilyen alkalomkor ha Elliot nem állít meg engem, akkor a kentaurok biztos eltaposnak.

Találkoztunk a hegyek őrével, Tradusszal is. Ő nem kérdezett semmit, viszont mondta, hogy legyünk óvatosak, mivel mostanság túlszaporodtak a mérgeskígyók.

Észrevettük, hogy vége az ebédszünetnek, vagyis vissza kell térnünk a többiekhez. Visszafelé Elliot megbotlott valamiben és a földre zuhant.

- A pokolba! Mi volt ez?! - kérdezte ingerülten.

Felállt, leporolta magát és maga mögé nézett. Én észre se vettem, hogy elesett, tehát tovább halattam előre. Utánam kiabált.

- LIZA! VÁRJ MEG!

Visszasiettem hozzá a fájós lábammal.

- ,,Rest in peace Vladimír Wolf! 1026-1113" - olvastam le a kopott sírkőről, melyben a vámpír megbotlott.

Hornblasia egyik rokona...

- Liza! Gyere már! Késésben vagyunk! - kiabált nekem a vámpír, aki már elég messze volt tőlem.

Utána rohantam. Ezek után egész nap olyan...semmilyen voltam. Szinte mindenki kérdezgette, hogy mi a bajom, de persze senkinek se válaszoltam. Csak csendben néztem magam elé és szemrebbenés nélkül követtem tanárunk utasításait. Mindenki aggódott értem, kivéve Elliot. Csak ő sejtette, hogy mi a bajom.

- Elliot, menjünk vissza a sírkőhöz. - mondtam neki tanítás után.

- Jó, de minek? Nem lenne értelme.

- Csak menjünk vissza. Ez lehet az első nyom. - mondtam.

- Miért lenne nyom? Az csak egy üres öreg síremlék, semmi több. - jelentette ki semleges arccal.

- Nem, annál sokkal több! - mondtam ingerülten.

- Miért? - kérdezte.

- Ha visszamegyünk megmutatom.

Beleegyezett és visszamentünk az erdőbe.

- Figyelj Liza, hogyan akarod megtalálni, ha én is csak úgy leltem rá, hogy elestem benne? - kérdezte elgondolkodva.

- Hát így! - egy bokor ágáról leakasztottam egy piros szallag végét. - Tudod mi van a másik végén?

- Nézzenek oda! Nagyon okos! - mondta Elliot és felnevetett. - De mit keresett nálad egy piros szallag? - kérdezte értetlenül.

- Én se tudom... - válaszoltam nevetve és elindultunk a szallagot követve az erdő mélyére.

A sírkő meglett. Levettem róla a szallagot, összetekertem és zsebre vágtam. Megkértem a vámpírt, hogy olvassa el magának azt, ami a sírkőre van írva. Megtette.

- Wolf? Hornblasia családneve is Wolf, nem? - kérdezte.

- Jé! Rájöttél? Okos Elliot! - megsimiztem a fejét.

- Jó, ez az első nyom. És most hogyan tovább?

- Még én se tudom. - válaszoltam és lassan elindultam a sírkőtől ismét tovább délre.

A vámpír utánam jött. Egy idő után ismét egy sírkőre találtunk. Majd tovább haladva mégegyre, és mégegyre, és mégegyre.....

- Temető...

- Fantasztikus. Igazán örülök, hogy ezt így megállapítottad, de annak mégjobban örülnék, ha segítenél kiszabadulni baszki! - mondta Elliot és a lábára mutatott, ami beszorult egy fa györekei közé.

Nagynehezen kiszabadítottam a durcás vámpírt, majd a sírkövek közt bóklásztunk. A legöregebb sírkő időszámításunk előttről származik, szintén a ,,Wolf" családnévvel ellátva, vagyis Hornblasia Wolf családjának történelme nagyon későre nyúlik vissza.

A temetőben a semmiből hollók tűntek fel.

- Bleh! Nem csípem a hollókat! - jelentette ki Elliot.

- Miért? - kérdeztem.

Tény, melyet tudni kell rólam: a kedvenc madaram a bagoly mellett a holló. :D

- Borzalmas a hangjuk. Idegesítő. Jobban szeretem az énekes madarak hangját, mint ezekét.

- Elliot, mára már köztudott tény, hogy a holló is énekes madár, csak rocker.

Nem ez volt a legjobb idő a humorizálásra, de legalább megpróbáltam... Szóval találtunk egy temetőt, de a barlag még mindig sehol. Üsse kő! Nem baj! Majd vasárnap körül nézünk újra itt, az erdőben. Mondanám, hogy majd holnap (szombat), de akkor Joellel leszek (na igen, a fájós lábamra fittyet hányva úgy döntöttem, hogy mégis kimegyek Joellel sétálni)...

Visszatértünk a lakásunkba. Elliot kissé kibukott....megint.........

- NEM ENGEDHETEM, HOGY ELMENJ JOELLEL! - kiabálta.

- Ne kiabálj kérlek! Amúgy sem te fogod megmondani, hogy mit csináljak!

- Liza, olyan, mintha a hugom lennél. Vigyáznom kell rád!

- Tudom, de nem védhetsz meg mindentől. - mondtam. - Tudod mit? Ha ennyire féltesz, akkor holnap velem jösz, ha akarod, ha nem! Én így is, úgy is megyek!

- Rendben... - beleegyezett.