35. fejezet - Holtak városa

35. fejezet - Holtak városa

Ma megvolt a lehetőségünk, hogy megkeressük a barlangot. Az erdő nem veszélytelen, de mi vállaltuk a kockázatot. Ebédszünetben én és Elliot elszakadtunk a többiektől, tehát ebéd helyett az erdőben kutattunk. Délre keresgéltünk, találkoztunk pár kentaurral és Singapurral, a Suttogó erdő őrével, aki kérdőre vonta az erdőben való tartózkodásunkat. Szerencsére Elliot ügyesen kimagyarázta a dolgot.

- Keresünk valamit. Korábban, pár hete itt rajzoltunk rajzórán és itt hagytunk pár fontos iratot. Most azokat keressük.

- Oh, értem. Ha tudnék, segítenék nektek, de nem találkoztam eddig elveszett tárgyakkal az erdőben, viszont ha mégis találnék valamit a közel jövőben, akkor mindenképp szólok! - mondta Singapur, majd odébb állt. - Sikeres keresést! - ezzel lelépett.

Tovább haladtunk délre. Itt ott elvágtatott előttünk egy-egy kentaur csorda. Az egyik ilyen alkalomkor ha Elliot nem állít meg engem, akkor a kentaurok biztos eltaposnak.

Találkoztunk a hegyek őrével, Tradusszal is. Ő nem kérdezett semmit, viszont mondta, hogy legyünk óvatosak, mivel mostanság túlszaporodtak a mérgeskígyók.

Észrevettük, hogy vége az ebédszünetnek, vagyis vissza kell térnünk a többiekhez. Visszafelé Elliot megbotlott valamiben és a földre zuhant.

- A pokolba! Mi volt ez?! - kérdezte ingerülten.

Felállt, leporolta magát és maga mögé nézett. Én észre se vettem, hogy elesett, tehát tovább halattam előre. Utánam kiabált.

- LIZA! VÁRJ MEG!

Visszasiettem hozzá a fájós lábammal.

- ,,Rest in peace Vladimír Wolf! 1026-1113" - olvastam le a kopott sírkőről, melyben a vámpír megbotlott.

Hornblasia egyik rokona...

- Liza! Gyere már! Késésben vagyunk! - kiabált nekem a vámpír, aki már elég messze volt tőlem.

Utána rohantam. Ezek után egész nap olyan...semmilyen voltam. Szinte mindenki kérdezgette, hogy mi a bajom, de persze senkinek se válaszoltam. Csak csendben néztem magam elé és szemrebbenés nélkül követtem tanárunk utasításait. Mindenki aggódott értem, kivéve Elliot. Csak ő sejtette, hogy mi a bajom.

- Elliot, menjünk vissza a sírkőhöz. - mondtam neki tanítás után.

- Jó, de minek? Nem lenne értelme.

- Csak menjünk vissza. Ez lehet az első nyom. - mondtam.

- Miért lenne nyom? Az csak egy üres öreg síremlék, semmi több. - jelentette ki semleges arccal.

- Nem, annál sokkal több! - mondtam ingerülten.

- Miért? - kérdezte.

- Ha visszamegyünk megmutatom.

Beleegyezett és visszamentünk az erdőbe.

- Figyelj Liza, hogyan akarod megtalálni, ha én is csak úgy leltem rá, hogy elestem benne? - kérdezte elgondolkodva.

- Hát így! - egy bokor ágáról leakasztottam egy piros szallag végét. - Tudod mi van a másik végén?

- Nézzenek oda! Nagyon okos! - mondta Elliot és felnevetett. - De mit keresett nálad egy piros szallag? - kérdezte értetlenül.

- Én se tudom... - válaszoltam nevetve és elindultunk a szallagot követve az erdő mélyére.

A sírkő meglett. Levettem róla a szallagot, összetekertem és zsebre vágtam. Megkértem a vámpírt, hogy olvassa el magának azt, ami a sírkőre van írva. Megtette.

- Wolf? Hornblasia családneve is Wolf, nem? - kérdezte.

- Jé! Rájöttél? Okos Elliot! - megsimiztem a fejét.

- Jó, ez az első nyom. És most hogyan tovább?

- Még én se tudom. - válaszoltam és lassan elindultam a sírkőtől ismét tovább délre.

A vámpír utánam jött. Egy idő után ismét egy sírkőre találtunk. Majd tovább haladva mégegyre, és mégegyre, és mégegyre.....

- Temető...

- Fantasztikus. Igazán örülök, hogy ezt így megállapítottad, de annak mégjobban örülnék, ha segítenél kiszabadulni baszki! - mondta Elliot és a lábára mutatott, ami beszorult egy fa györekei közé.

Nagynehezen kiszabadítottam a durcás vámpírt, majd a sírkövek közt bóklásztunk. A legöregebb sírkő időszámításunk előttről származik, szintén a ,,Wolf" családnévvel ellátva, vagyis Hornblasia Wolf családjának történelme nagyon későre nyúlik vissza.

A temetőben a semmiből hollók tűntek fel.

- Bleh! Nem csípem a hollókat! - jelentette ki Elliot.

- Miért? - kérdeztem.

Tény, melyet tudni kell rólam: a kedvenc madaram a bagoly mellett a holló. :D

- Borzalmas a hangjuk. Idegesítő. Jobban szeretem az énekes madarak hangját, mint ezekét.

- Elliot, mára már köztudott tény, hogy a holló is énekes madár, csak rocker.

Nem ez volt a legjobb idő a humorizálásra, de legalább megpróbáltam... Szóval találtunk egy temetőt, de a barlag még mindig sehol. Üsse kő! Nem baj! Majd vasárnap körül nézünk újra itt, az erdőben. Mondanám, hogy majd holnap (szombat), de akkor Joellel leszek (na igen, a fájós lábamra fittyet hányva úgy döntöttem, hogy mégis kimegyek Joellel sétálni)...

Visszatértünk a lakásunkba. Elliot kissé kibukott....megint.........

- NEM ENGEDHETEM, HOGY ELMENJ JOELLEL! - kiabálta.

- Ne kiabálj kérlek! Amúgy sem te fogod megmondani, hogy mit csináljak!

- Liza, olyan, mintha a hugom lennél. Vigyáznom kell rád!

- Tudom, de nem védhetsz meg mindentől. - mondtam. - Tudod mit? Ha ennyire féltesz, akkor holnap velem jösz, ha akarod, ha nem! Én így is, úgy is megyek!

- Rendben... - beleegyezett.