36. fejezet - Felügyelet alatt
Hétvége van. Kiugrottam az ágyból és elkezdtem készülődni a mai napra. Joel reggel 10-re volt ott nálunk. Elliot beengedte, szúrós tekintettel méregette Joelt, míg én készülődtem. Mikor megvoltam, elindultunk kifelé az ajtón. A parkig meg se álltunk. Kiválasztottunk egy szép helyet és leültünk a fűbe. Elliot még mindig Joelt méregette, aki ezt észre is vette.
- Miért nézel engem így? - kérdezte Joel.
Elliot megrázta a fejét majd válaszolt.
- Úgy gondolom jobb, ha rajtad tartom a szemem. - válaszolt.
- Miért?
Elliot erre nem válaszolt. Közelebb ült hozzám, majd lefeküdt a fűbe.
- Liza! Gyere! Mutatok valamit. - mondta nekem Joel.
Felálltam, de mielőtt Joel után mentem volna Elliot elkapta a csuklóm és visszarántott.
- Hé!
- Várj meg. Nem engedlek el egyedül. - suttogta.
Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már a parkon kívül voltunk. Na igen... Joel az erdőbe vezetett minket. Nem tudtuk Elliottal mit akarhat, de követtük őt.
- Elliot, mostmár elengedheted a kezem. - súgta neki.
- Szeretnéd, mi?
Erre csak sóhajtottam egyet. Joellel akartam kijönni, Elliot társasága (egyébként felügyelete) nélkül, dehát mindegy, hiszen csak vigyázni akar rám. Összekulcsoltuk az ujjainkat, bár ezt Joel nem nézte jó szemmel, de nem érdekel. Elliot mindentől meg akar óvni, viszonzom a szeretetét.
- Itt vagyunk. - mondta és egy élettelen tetemre mutatott.
Egy kentaur. Egy halott kentaur csontmaradványai.
- Jesszus... Ez mióta van itt? - kérdezte Elliot.
- Elég régóta. - válaszolta Joel. - nemrég elkószáltam az egyik tanóráról és akkor találtam rá erre a tetemre.
Jobban körülnéztem és feltűnt, hogy az erdő szélén vagyunk, kishíján a Kopár völgy és a Suttogó erdő között.
- A tetem nem volt így kint a földből. Csak a bordák és a koponya egyik része látszott. Én ástam ki teljesen. Gondoltam nektek megmutathatom, hiszen senkinek sem mondjátok el. Igaz?
- Igen. - válaszoltam.
Úgy tesz, mintha ő ölte volna meg. Miért kéne ezt titokban tartani? Csak talált egy kentaur tetemet, nem nagy dolog.
- Miért kell ezt titkolni? - kérdeztem.
- Egy kentaur tetemről van szó. Az okkult lények maradványai szentek, vagyis nem szabad hozzáérni, meg kell hagyni őket eredeti formályukban a természetben, hogy békében nyugodhassanak. - magyarázta nekem Elliot.
- Értem... Szóval ,,bűncselekményt" követtél el? - kérdeztem Joeltől.
- Igen, valami olyasmi... Ezért kell ezt titokban tartani. Azért ástam ki, mert kíváncsi voltam mit találtam. Először azt hittem ember. - mesélte.
Elhagytuk az erdőt, parkig meg sem álltunk. Elliot végre eleresztett (mondjuk azért jó volt érezni, hogy törődik velem). Lefeküdtünk a fűbe és tovább beszélgettünk a tetemről és a túlvilágról.
- Van élet a halál után? - kérdezte Elliot.
- Igen, van, csak egy másik testben. - válaszoltam.
- Ezt honnét tudod? - kérdezte Joel.
- Láttam. Meg hát emlékszek pár dologra az előző életemből.
- Mesélj, Liza. - mondta Elliot és a hasamra tette a fejét.
- Hát... Emlékszem a fűző szorítására a derekamon, és a hideg kőre, amin meghaltam. - fogalmam sem volt, hogy ezt honnét szedem.
Mikor ezt mondtam, akkor teljesen leblokkoltam és csak a szám járt. Azt se tudtam mit mondok. Azt se tudom mi voltam előző életemben. Honnét szedtem ezt?!
- Emlékszek a sötétre.
A fiúk halálra rémültek. Ijedt arccal meredtek rám szó nélkül.
- Ömm... Mi van? Valami baj van? - kérdeztem, mintha mi sem történt volna.
Elliot inkább elterelte a szót.
- Ideje mennünk, Liza. - mondta.
- De még csak délután kettő lesz! - mondtam.
- Liza, nincs kedved benézni a lakásomba? - kérdezte Joel.
- Liza csak akkor mehet, ha én is vele megyek. - jelentette ki szigorúan a másik vámpír.
Joel beleegyezett. Elvezetett a lakása ajtójához. Kizárta, majd beléptünk rajta. Amilyen sötét volt a folyosó, olyan világos volt Joel lakhelye. Sok polc volt a szobában könyvekkel. A legtöbb tinikről és a zenéről szólt, de akadt köztük thriller és horrorsztori is.
Egy ideig Joelnél tartózkodtunk, beszélgettünk Shakespeare alkotásairól, majd elköszöntünk tőle és visszatértünk a lakásunkba.
- Élvezted a mai napot? - kérdezte Elliot.
- Igen, fogjuk rá...
- Értem. - nem is firtatta tovább.
- Liza! Gyere! Mutatok valamit. - mondta nekem Joel.
Felálltam, de mielőtt Joel után mentem volna Elliot elkapta a csuklóm és visszarántott.
- Hé!
- Várj meg. Nem engedlek el egyedül. - suttogta.
Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már a parkon kívül voltunk. Na igen... Joel az erdőbe vezetett minket. Nem tudtuk Elliottal mit akarhat, de követtük őt.
- Elliot, mostmár elengedheted a kezem. - súgta neki.
- Szeretnéd, mi?
Erre csak sóhajtottam egyet. Joellel akartam kijönni, Elliot társasága (egyébként felügyelete) nélkül, dehát mindegy, hiszen csak vigyázni akar rám. Összekulcsoltuk az ujjainkat, bár ezt Joel nem nézte jó szemmel, de nem érdekel. Elliot mindentől meg akar óvni, viszonzom a szeretetét.
Már egész mélyen voltunk az erdőben. Úgy tűnt, mintha eltévedtünk volna, de Joel nagyon jól tudta hová vezet, legalább is elég magabiztosan mozgott a fák között.- Itt vagyunk. - mondta és egy élettelen tetemre mutatott.
Egy kentaur. Egy halott kentaur csontmaradványai.
- Jesszus... Ez mióta van itt? - kérdezte Elliot.
- Elég régóta. - válaszolta Joel. - nemrég elkószáltam az egyik tanóráról és akkor találtam rá erre a tetemre.
Jobban körülnéztem és feltűnt, hogy az erdő szélén vagyunk, kishíján a Kopár völgy és a Suttogó erdő között.
- A tetem nem volt így kint a földből. Csak a bordák és a koponya egyik része látszott. Én ástam ki teljesen. Gondoltam nektek megmutathatom, hiszen senkinek sem mondjátok el. Igaz?
- Igen. - válaszoltam.
Úgy tesz, mintha ő ölte volna meg. Miért kéne ezt titokban tartani? Csak talált egy kentaur tetemet, nem nagy dolog.
- Miért kell ezt titkolni? - kérdeztem.
- Egy kentaur tetemről van szó. Az okkult lények maradványai szentek, vagyis nem szabad hozzáérni, meg kell hagyni őket eredeti formályukban a természetben, hogy békében nyugodhassanak. - magyarázta nekem Elliot.
- Értem... Szóval ,,bűncselekményt" követtél el? - kérdeztem Joeltől.
- Igen, valami olyasmi... Ezért kell ezt titokban tartani. Azért ástam ki, mert kíváncsi voltam mit találtam. Először azt hittem ember. - mesélte.
Elhagytuk az erdőt, parkig meg sem álltunk. Elliot végre eleresztett (mondjuk azért jó volt érezni, hogy törődik velem). Lefeküdtünk a fűbe és tovább beszélgettünk a tetemről és a túlvilágról.
- Van élet a halál után? - kérdezte Elliot.
- Igen, van, csak egy másik testben. - válaszoltam.
- Ezt honnét tudod? - kérdezte Joel.
- Láttam. Meg hát emlékszek pár dologra az előző életemből.
- Mesélj, Liza. - mondta Elliot és a hasamra tette a fejét.
- Hát... Emlékszem a fűző szorítására a derekamon, és a hideg kőre, amin meghaltam. - fogalmam sem volt, hogy ezt honnét szedem.
Mikor ezt mondtam, akkor teljesen leblokkoltam és csak a szám járt. Azt se tudtam mit mondok. Azt se tudom mi voltam előző életemben. Honnét szedtem ezt?!
- Emlékszek a sötétre.
- Ömm... Mi van? Valami baj van? - kérdeztem, mintha mi sem történt volna.
Elliot inkább elterelte a szót.
- Ideje mennünk, Liza. - mondta.
- De még csak délután kettő lesz! - mondtam.
- Liza, nincs kedved benézni a lakásomba? - kérdezte Joel.
- Liza csak akkor mehet, ha én is vele megyek. - jelentette ki szigorúan a másik vámpír.
Joel beleegyezett. Elvezetett a lakása ajtójához. Kizárta, majd beléptünk rajta. Amilyen sötét volt a folyosó, olyan világos volt Joel lakhelye. Sok polc volt a szobában könyvekkel. A legtöbb tinikről és a zenéről szólt, de akadt köztük thriller és horrorsztori is.
- Élvezted a mai napot? - kérdezte Elliot.
- Igen, fogjuk rá...
- Értem. - nem is firtatta tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése