54. fejezet - A válasz
Korán keltem, még Elliot előtt. Horblas az ajtónk előtt várt rám. Halkan kimasíroztam a szobából, csendesen lementünk a lépcsőkön és kimentünk a szálloda elé. Még sötét volt, mindent köd borított és enyhén hullott a hó. Elindultunk a parkon keresztül az erdőbe, ahol a temetőt kerestük. Már nemigazán emlékeztem, hogy merre van, de reméltem, hogy Hornblas még tudja. Reméltem...
- Asszem eltévedtünk. - jelentette ki.
- Ne bosszants! Azt hittem tudod az utat.
- Én meg azt hittem te vezetsz. - vágott vissza.
Végül azt gondoltuk a legjobb megoldásnak, ha szabadon engedjük szárnyainkat és a levegőben, az erdő felett keressük a temetőt. Rövidesen meg is lett. Én találtam meg. Intettem Hoornblasnak és elindultunk lefelé. Landolás után eltettük szárnyainkat. Minden olyan csendes volt... Szinte teljesen üresnek érződött a temető.
- Szerinted meglesz a válasz? - kérdeztem.
- Ha odafigyelünk, akkor biztos.
Megláttam valamit a temető szélén, a fák között. Egy fehér árnyat. Egy szellemet. Halkan susogott. Egy szavát sem lehetett érteni.
A szellem kerestül lebegett a fákon, majd elkezdett felénk közeledni. Nagyon, de nagyon lassan haladt. A hangját egyre tisztábban lehetett hallani.
- Keeeee......kereeeeessssss.........keresd..... - suttogta. - Keresd a kaaaaaa........a kapuuut.......ééés...az igazsááág........igazságra ráleeeelsz.......odaááát.......
Majd keresztül ment egy sírkövön és eltűnt.
- ,,Keresd a kaput, és az igazságra rálelsz." - ismételtem.
- De milyen kaput? - gondolkodott el Hornblas.
Az erdő mélyén egy halvány fénysugár csillant fel. Követtük, de megbántuk. Egy olyan helyre hívott minket, ami nem éppen a legvidámabb....
Egy fa jelent meg előttünk, melyen akasztott emberek lógtak. Hallottuk, ahogy fuldokolnak, az egyik felordított, majd mindd egyszerre tűntek el. Csak az öreg, kopott kötelek és a fa maradt utánuk. Visszasiettünk a temetőbe.
- Nem kellett volna.... - lihegtem. - ....odamenni.
- Nem tudhatod. Bár ez a Suttogó erdő. Sosem lehet tudni mi vár ránk itt. Legyünk résen... - mondta Hornblas.
A temetőben lassacskán sétáltunk, hátha valamit meghallunk, vagy valamit valamelyikünk észrevesz. Oda kellett figyelnünk a legapróbb jelre is. Egyre kezdett úgy tűnni, hogy a temető időről időre egyre nagyobb lesz. Talán eddig csak az apróbb részleteit mutatta magából. Az erdő annyit mutat, amennyit enged, hogy lássunk a dolgokból. Most, hogy felébredtem, egyre többet mutat meg nekünk. Úgy gondolja, mostmár érdemes a mi oldalunkra állnia (nem mintha eddig ellenünk lett volna).
A távolban feltünt egy szobor. Nem igazán láttuk. A köd eltakarta nagy részét. Elindultunk felé. Egy angyalszobor volt széttárt szárnyakkal. Térdelt, lefelé nézett, a karjait keresztbe tette a mellkasán.
Ismét egy nagyon halk suttogásra lettünk figyelmesek.
- Lllll.....láss.......ne........ne cs......csak nééézzzz...........
- ,,Láss, ne csak nézz." - ezúttal Hornblas ismételte.
Az angyalszobor halványan kezdett fényleni és kilépett belőle egy fehér lélek, szárnyakkal. Egy halott angyal koporsója volt a szobor. A szoborban volt elrejtve a teste. Tudtam, mert mikor oldalról megfigyeltem, akkor láttam, hogy a szobor be van horpadva és bordák vannak benne. Az angyalból mostanra csak egy csontváz maradt. Semmi több.
- Kö.....kövessétek......az angyalokat..... - folytatta az angyal szelleme. - Mutatjuk.......aaaz uuu.......utaaat.......
Nem tudtam mihez akarnak utat mutatni. Tán arról a bizonyos kapuról, amit az előző szellem említett volna? Na nem is fontos... Harlekin szerint hallgassunk a holtakra. Segítenek.
A szellem elindult egy más irányba. Követtük. Egymásik szoborhoz értünk, majd eltűnt. Ez a szobor is ugyanabban a testhelyzetben volt annyi különbséggel, hogy nem térdelt.
Ebből is kiszállt egy angyal szelleme, de nem szólt semmit. Csak tovább lebegett egy másik szoborhoz, majd ő is eltűnt. A következő szobor egy emelvényre borult.
Ennek a lelkét is követtük, ez viszont kivezetett minket a temetőből az erdőbe. Sokat sétáltunk, mire elértük a célt. Egy angyal. Ismét egy angyal. Széttért szárnyak, egyenes testtartás. Lefelé mutatott. Le, a föld alá.
- Kövessétek......őt......ééés megleeesz.......a kapuuu....... - ezzel eltűnt a szellem, aki ide vezetett.
Az volt az érdekes, hogy az angyal körül nem volt hó. Elkotortuk a leveleket körülötte. Azon a részen, ahova mutatott, találtunk egy beton fedésű valamit... Varázslat segítségével feltörtük. A beton beomlott, majd kilövelltek a föld alól. Egy tátongó lyuk maradt utána. A Nap lassan felkelt, így lehetett látni a lépcsőt, ami a nyílásban lefelé vezet. Elindultunk lefelé. Korom stét volt odalent. Alig láttunk valamit, még úgy is, hogy köztudott, a farkasdémonok rendkívül jó látással rendelkeznek. A lépcső allján fél fogadott minket. Fehér fény. Egy hatalmas kapura lettünk figyelmesek, mely tán kovácsolt vasból készülhetett. Nem volt bezárva, tehát bementünk. Egy hosszú ösvény volt a túloldalán. Lassan elindultunk rajta. A végén egy trónus várt ránk, amin egy angyal ült. Pontosabban egy csontváz, mely hatalmas fekete szárnyakkal rendelkezett és teste nagy részét egy fekete köpeny fedte. Tehát ő a Halál.
- Mit akartok? - kérdezte.
- Te... - kezdtem, de elakadt a szavam, így Hornblas folytatta helyettem.
- Te elvetted a családunkat! Igazságtalanul megölted a Wolf famíliát.
- Tévedés. Én senkit sem öltem meg. Én csak értük jöttem, ahogy mindig is szoktam. Elmegyek a halott lelkekért és őrzöm őket a túlvilágon. - magyarázta a Halál. - Aki a ti családotokat megölte, nem halhatatlan.
