29. fejezet - Kopár völgy és a Suttogó erdő
Elliot már elment. Arra ébredtem fel, hogy a doki belépett a lakásba.
- Jó reggelt Liza! Már jobban vagy?
- Jó reggelt! Mondhatni jobban, mint tegnap, de még mindig pocsékul érzem magam.
- Értem... Remélem nem zavar, hogy folyton figyelnünk kell téged. A farkasnátha nagyon veszélyes betegség. Éjjel-nappal figyelni kell téged, mert bármelyik pillanatban fuldokolhatsz.
- Maga is jóval bíztat. - nevettem el magam.
- Oh, neharagudj. - kért bocsánatot halkan.
- Semmi gond. Még mindig jobb a csúf igazságot hallani, mint a szépítő hazugságot.
Az orvos beadta nekem a gyógyszert. Mivel nem tudtunk miről beszélgetni és mind a kettőnket szinte felemésztett az unalom, én ismér magamhoz vettem Hornblasia könyvét, a doktor pedig a papírjait intézte. Nem volt sok munkája, szóval hamar befejezte és ismét rám figyelt.
- Mit olvasol? - kérdezte.
- Hornblasia Wolf könyvét. Az igazgató adta kölcsön. - válaszoltam.
- Hornblasia? Ugye tudod, hogy legendás a története? Nincs olyan okkult lény, ki nem ismerné. Még ha a nevét nem is ismerik, a történetet mindenki tudja.
- Legendás? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. Gondolom ha a könyv végére érsz, akkor majd megérted.
,,1666.07.02. - Napló
Ez a nap teljesen átlagosan indult, de katasztrófával végződött.... A családommal vadásztam az erdőben reggel. Én hamar végeztem, szóval visszatértem a kastélyba.
Lassan besötétedett, de a családom még mindig nem tért vissza. Egyedül sétálgattam a kastélyban. Minden egyes üres szobába benéztem abban a reményben, hogy hátha van ott valaki, de semmi. Elkezdtem aggódni. Az utolsó hely, ahol végigmentem az a kastély egyik üres, sötét folyosója volt, melynek falain festményeink voltak kitéve. Alaposan végigmértem minden egyes képet. Arra gondoltam, hogy soha többé nem fogom már látni a családom. Ilyenkor már rég itthon szoktak lenni, de most valamiért nem tértek vissza. Úgy döntöttem kimegyek az udvarra és ott várom őket. Leültem a lépcsőre és csendben vártam az éj leple alatt. Borulni kezdett és villámlani, de akkor sem voltam hajlandó bemenni az épületbe. Csak vártam és vártam, de senki sem jött. Felálltam a lépcsőről és pár lépést tovább tettem előre, hogy be tudjak nézni az erdő fái közé, hátha meglátok valakit. Semmi. Egyre jobban kezdett villámlani. Megfordultam a kastély felé és pont abban a szent minutumban csapott bele a villám a kastély legmagasabb tornyába."
- Melyik résznél tartasz? - kérdezte a doktor.
- Egy naplóbejegyzésnél. - válaszoltam.
- Értem... Sajnálatos, ami akkor történt... - sóhajtott.
- Miért? - kérdeztem.
- Olvasd tovább és megtudod. Nem akarok spojler lenni. Megútálnál. - nevetett fel.
,,A torony majdnem rámdőlt. Gyorsan elugrottam az útjából. Befutottam az erdőbe, mely szintén kigyulladt a sok villámcsapástól. Nem ez volt életem legjobb ötlete, de nem volt más kiút. A lángok mindent felemésztettek. Mellettem megjelentek a családtagjaim fehér farkasként. Velem együtt menekültek. Én is felvettem farkasformámat és követtem őket. A bundájuk egy idő után kigyulladt és sorban estek össze a porban. A lángog felemésztették őket. Fájdalmas vonyítás uralkodott az erdőn. Mind odavesztek. Egyedül én maradtam életben. Berohantam egy föld alatti barlangba és ott tartózkodtam mindaddig, míg a lángok megszűntek tovább ostromolni az erdőt. Krülbelül 3 hét elteltével másztam ki a barlangból. Csak a por és hamu maradt az erdőből. A kastélyunk romjai megmaradtak. A farkasok szenes csontváza ott nyugodott a hamuban. Fájdalmas látvány. Az egész családom odaveszett. Mit fogok kezdeni az életemmel teljesen egyedül? Mindenki, aki az életemet jelentette, elment..."
Pontosan az, amit álmodtam. Viszont valami mégis más. A tüzet nem egyszerű villámok okozták, hanem egy fekete alak. A könyvben ez máshogy van megírva... Letettem a könyvet és sokkos arckifejezéssel meredtem a dokira.
- Mi történt? Végigolvastad a katasztrófát? - kérdezte.
- Igen... - válaszoltam szinte alig hallhatóan.
- Miért vagy így letörve?
- Mert az van leírva, ami az álmomban volt..
- Valóban? Ez érdekes... Valójában az, amit most olvastál, két hely születésének folyamata.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- A Kopár völgy és a Suttogó erdő. Valamikor, réges rég ez a két hely egy egész erdőt alkotott. Az a hely, ami a könyvben leégett, a mai Kopár völgy. A kastély romjai még a mai napig ott vannak a tetemekkel együtt. A könyvben leírt erdő másik fele nem égett le. Oda menekültek a tűz idején az élőlények. Azt a részt nevezzük Suttogó erdőnek. Azért suttogó, mert Hornblasia a tűz után ott élte hátra lévő életét és szerinte fura hangokat hallott, melyek segítettek neki, bármi is volt a probléma. A Suttogó erdőben van a Wolf család temetője is. Igazából a ma ismert két helyet Hornblasia nevezte el.
- De mégis hogy bírta egyedül? - kérdeztem.
- Ő sosem volt egyedül. Ott voltak neki a holtak. A szertartásokat egyedül végezte az erdőben. A kentaurok olykor segítettek neki, ha megkérte őket. Hornblasiának volt egy merész elhatározása: megkeresi a bátyját, bármibe is kerüljön. Nem ismerte el, hogy a bátyja halott. Fivérét mindennél jobban szerette, még ha nem is ismerhette. Érezte fivére jelenlétét, de sosem találta meg...
Fejembe vettem, hogy amint kigyógyulok ebből a nyavajából, megkeresem a temetőt és a kastélyt. Nem tudom miért, de a kép nekem valamiért nem teljes. Valami hiányzik...
