37. fejezet - Elmebaj

37. fejezet - Elmebaj

Tanítás után...

- Elliot! Muszály mégegyszer elmennünk az erdőbe! Esküszöm van ott valami, amit meg kell találnom.

- Nem! Nincs ott semmi! Csak beképzeled magadnak! - mondta csapkodva.

- Biztos van ott valami. Érzem a vonzását. Valami vonz abba az erdőbe, mint valami mágnes.

- Na jolvan. Elmegyek veled, de ígérd meg, hogy ezek után sosem fogsz magaddal rángatni többet, ha ismét semmit sem találunk. Már hetek óta keresünk valamit, amiről semmit sem tudunk.

- Rendben.... - mondtam.

Kiléptünk a lakásból ismét az erdő irányába. Az erdő közepéig meg sem álltunk.

- Nah? - kérdezte Elliot egy fának dőlve, maga előtt összekulcsolt karokkal.

- Ez így nem jó... - mondtam elgondolkodva.

- Mi nem jó? - kérdezte Elliot. - Végre beismered, hogy itt semmi sincs, igaz?

- Nem. Van itt valami, csak rosszul keressük. - mondtam és az egyik fa földből kiálló gyökerére ültem.

- Akkor hogy keressük? És hol?

Elgondolkodtam. Amit keresünk, annak egész biztosan köze van hozzám, hiszen én vagyok az egyetlen, aki látja, hallja és érzi a jeleket.

- Látom te sem találtál jobb ülőhelyet. - nevette el magát a vámpír.

Szemfogai félelmetesen csillantak ki ajkai közül.

- Most miért mondod ezt? Annó mindig a gyökereket kerestem az erdőben az Embervilágban pihenőhelyként. - mondtam. - Megvan! - döbbentem rá.

- Micsoda? - kérdezte Elliot értetlenkedő tekintettel.

- A gyökerek! A gyökereknél kell keresnem!

- Pfff.... Ez nevetséges Liza! - morogta a vámpír.

- Nem szó szerint értettem! Az én családom elég kurta. Én vagyok az egyetlen farkasdémon a famíliában. A fakasdémonok a gyökereim. - magyaráztam.

- Ez még mindig furán hangzik. - jelentette ki Elliot.

- Tényleg?

Négykézlábra ereszkedtem és elüvöltöttem magam. Átváltoztam.

Fura hangokat hallottam. Hívogattak. Futásnak eredtem. A hangok után mentem, Elliot követett. Végül ismét a temetőben kötöttünk ki, a hangok pedig eltüntek.

- Itt már voltunk. Mit keresünk megint itt? - kérdezte a vámpír és leült egy sírkőre.

Visszavátoztam. A tervem nem jött be.

- A hangok ide vezettek. - mondtam.

- Milyen hangok? Én semmit sem hallottam.

Egy holló Elliotra támadt. Elkezdte csipdesni őt. Igazából csak le akarta kergetni a sírkőről. Ezen én jót nevettem. Szemügyre vettem a sírkövet.

- ,,Lycidas Wolf" - olvastam hangosan.

A sírkő kopott volt. Volt rajta egy ábra. Egy farkas angyalszárnyakkal.

- Elliot... Tudod kié ez? - kérdeztem halkan.

- Ömm... Nem. Tudnom kéne? - kérdezte, majd legugolt mellém a sírkő elé.

Én gyorsan felpattantam és elkiáltottam magam.

- ELLIOT, MENJ ONNAN! HORNBLASIA APJÁN TAPOSOL!!!

- MIVAAAN?! - elugrott onnan.

Elliot még egy ideig borzongott, míg én tovább néztem a sírkőre vésett ábrát. Miért van a farkasnak szárnya? Talán csak családi szimbólum? Ha az is, akkor miért pont ez? Valami nem oké. A hangok ismét visszatértek, de nem mondtak semmi értelmeset. Halkan sikítoztak, nyöszörögtek, mint akik rosszat álmodtak. Benéztem az erdőbe. Feltűnt a semmiből pár sötét árny.

- Elliot, te is látod? - kérdeztem suttogva.

- Mit? - semmit sem értett.

Az árnyak eltűntek, de hangok nem. Lassan beborult az ég. Sötét és hatalmas viharfelhők emelkedtek az erdő fölé. A hangok egyre hangosabban sikítoztak, míg nem elkezdett zuhogni az eső. Elliottal elkezdtük futni Diamond School felé.

- Baszki, mintha dézsából öntenék! - morogta Elliot futás közben.

A hangok még mindig ott voltak. Nem bírtam tovább futni a sárban. Egy nagy, kidőlt fát átugorva, röptömben átváltoztam farkassá. Sokkal jobb volt úgy futni. Mikor végre kijutottunk az erdőből, berohantunk a hotelbe. Megráztam magam.

- Hé! Óvatosan! Én is itt vagyok! - kiabálta Elliot.

Véletlenül lefröcsköltem őt. Visszaváltoztam.

- Neharagudj. - néztem végig szegény Elliotton. Csuromvizes volt.

- Te fogsz engem lezuhanyozni. - jelentette ki, majd elindult a lépcsőkön felfelé.

Utána futottam.

- Na arról ne is álmodj! - mondtam.

Úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Csak simán elvigyorodott. A hangokat még mindig hallottam. Kezdenek az idegeimre menni. Mit akarnak tőlem?

Az éjszaka közepén...

- LIZA KELJ MÁR FEL!!! - kiabálta Elliot, s közben a vállamnám fogva rángatott.

Felriadtam. Ijedten meredt rám.

- Elliot?! Mi történt? - kérdeztem.

- Sírtál és kiabáltál álmodban. Már vagy 10 perce próbállak felébreszetni, de te csak egyre hangosabban kiabáltál. Megijesztettél! - mondta és a levegőt kapkodta.

- Neharagudj... - mondtam lesütött szemmel.

Elliot magához húzott és megölelt.

- Nem emlékszel semmire? - kérdezte halkan.

- Mire kéne emlékeznem? - kérdeztem.

- Hát az álmodra. Nem emlékszel mit álmodtál?

- Csak egy sötét alakra emlékszem. Másra nem. - válaszoltam.

- Értem...

Elliot mellém feküdt és úgy aludtunk tovább.

Másnap reggel...

- Liza, kelj fel. - suttogta Elliot.

- Fent vagyok. - mondtam szinte alig hallhatóan.

A szokásos reggeli rutin... Bementem a fürdőszobába, feldobtam magamra a sminket, felöltöztem és szóltam Elliotnak, hogy indulhatunk. Elliot megragadta a kezem és kivonszolt az ajtón. Ez fura. Miért viselkedik így? Ma a Suttogó erdőben van óránk, de Elliot a reggelit is kihagyva máshova vitt. Elvitt az igazgatóhoz.

- Elliot. Mit keresünk mi itt? - kérdeztem és félve néztem kéken ragyogó szemeibe.

- Neharagudj rám ezért. Megijesztesz. Valami nem stimmel veled. - válaszolta. - Beszélned kell az igazgatóval. - kopogott az ajtón, mely lassan kinyílt.

Bementünk.

- Sziasztok! Tudok valamiben segíteni? - kérdezte Harlekin.

- Hát remélem tud. - válaszolta Elliot. - Lizával valami nem stimmel.

- De én teljesen rendben vagyok! Nincs semmi bajom! - kiáltottam.

Elliot felém fordult, lefogta a fejem és mélyen a szemembe nézett.

- Ezt te sem hiszed el. Nagyon jól tudod te is, hogy valami nincs rendben. Kell valaki, aki segít rajtad.

Elsírtam magam. Igaza lehet. A hangok, amikről meséltem neki, meg persze az árnyak... Az erdőben lehet tényleg nincs semmi a Wolf család temetőjén kívül. De a könyv... Vagy azt is csak bemesélem magamnak? Nem! Elliot azt akarja, hogy azt higgyem mindez csak a fejemben van! Nem! Ez mind valós! Majd idővel ő is megtudja. Most még kivárom, hogy mi a szándéka Harlekinnek és Elliotnak velem.

- Mi történt? - kérdezte az igazgató.

- Liza furcsa hangokat hall és sötét árnyakat lát. Itt az a gond, hogy csak ő látja. A tegnapi napig hittem neki, de most már kezdek kételekedni ezeknek a dolgokna a valós létezésében. Nem hinném, hogy Liza hazudik. Sőt! Elhiszem, hogy mindezt látja, de miért csak ő? A többiek miért nem? Félek, hogy valami nincs rendben a lakótársammal. Elhoztam őt ide, hátha tud maga segíteni. - mondta Elliot.

- Értem. Én nem tudok sajnos segíteni, de az orvos igen. Idehivatom. Addig maradjatok itt, míg ide nem ér.

Az igazgató az őrszemeket megkérte, hogy hozzák ide az orvost. El vagyok keseredve. Lehet, hogy ez túl sok volt egyszerre Elliotnak. Megértem, ha aggódik értem. Csak segíteni akar, de ezzel semmire se megy.

Törökülésben leültem a földre és ismét sírni kezdtem. Tudom, a sírás nem old meg sz*rt se, de jobb így, minthogy magamba fojtsam. Elliot leült mellém és az ölébe húzott. Próbált megnyugtatni. Azt mondta nem lesz semmi baj, és hogy minden rendben lesz, hamarosan vége ennek a rémálomnak. Sajnálom kedves Elliot, de ennek nem lesz vége egyhamar. Ez nem csak egy rémálom, kedvesem. Ez a rideg valóság. Hidd el, én sem élvezem, ahogy te sem, de nincs menekvés.

Az orvos hamarosan megérkezett.

- Liza! Már megint te? Csak nincs valami baj? - kérdezte csodálkozva.

- De van, uram. - mondta a vámpír. - Liza nagyon nincs rendben. Valami nem stimmel vele. Furcsa hangokat hall és sötét árnyakat lát, melyeket mások nem észlelnek. Aggódom érte.

- Értem. Liza, ez igaz? - kérdezte az orvos.

Én csak bólintottam és elbújtam Elliot karjai közt. Az orvos szerint el kell látogatnom az iskola pszichológusához. Megfogadtam a tanácsát, bár tudom, hogy úgysem segít.

Pár héttel később...

Már hetem óta járok a pszichológushoz. Mindig kétnaponta, de a dolgok semmit sem változtak. A hangok és az árnyak még mindig ott vannak. A pszichológus nem segít, ezért pszichiáterhez küldtek. Elliot nap mint nap aggódik értem.

- Elliot, ez sem fog rajtam segíteni. Ezt te is tudod. - mondtam neki a pszichiáter ajtaja előtt.

- Majd meglátjuk. Féltelek. Nagyon. Mindent megteszek, hogy azok a n´bizonyos hangok és árnyak eltűnjenek a fejedből és békén haggyanak mindörökre. - megölelt és beküldött a pszichiáterhez. - Itt megvárlak. - mondta, majd egy könnycsepp gördült végig az arcán, mikor az ajtó csukódni kezdett.

- Liza, ugye? - kérdezte a dilidoki.

- Igen. - válaszoltam.

- Hallottam, hogy mi történik veled. Valami veled nagyon nem stimmel. Nem gondolod, hogy túl élénk a képzelőerdőd, a fantáziád? - kérdezte mosolyogva.

Miért kell ezen mosolyogni? Bosszantó.

- Nem, uram. Ezek mind valósak, csak senki sem hisz nekem. A szobatársamra a frászt hoztam az igazsággal, nem hisz már nekem. Egy ideig ő is úgy gondolta, hogy ezek mind valós dolgok, de most meg azt gondolja, hogy ez mind csak a fejemben létezik. Maga is azt gondolja, ahogy mindenki más körülöttem. Miért?

Mindenki azt gondolja bolond vagyok. Még a barátnőim is, de csak azért, mert dilidokihoz kell járnom. A hangokról és az árnyakról semmit sem tudnak. Én nem hibáztatok ezért senkit. Nem az ő hibájuk. Én ijesztettem rá mindenkire. Most mindenki értem agódik. A pszichiáter csak egy hétig bírta velem, utána gyógyszereket írt fel nekem. Szerinte dilibogyókkal könnyebb lesz. Hát téved.

A gyógyszerekből egyre több adagot írt fel, de nem tüntették el a hangokat és az árnyakat. Túladagolás miatt visszakerültem ahhoz a személyhez, aki a pszichiáterhez és a pszichológushoz küldött. Az orvos...

- Liza, sajnálom. Nem kellett volna hozzá küldenem. - mondta és kicserélte a infúziót.

- Semmi baj. Nem maga a hibás. Nekem kellett volna hallgatnom mindenki előtt. Megijesztettem azokat, akik fontosak nekem. - mondtam. - Hol van Elliot? - kérdeztem.

- Hívjam ide?

- Igen, kérem. - néztem a dokira könnyes szemekkel.

Elliot hamarosan megjött.

- Szia. - köszönt.

Felültem az ágyon és levágtam neki egy pofont. Nem értette miért kapta, de egy idő után leesett neki.

- Nem segítettem ezzel, mi? - kérdezte.

- Hát nem! Mondtam, hogy nem hazudok! A hangok és az árnyak léteznek! Mikor halott voltam akkor is hallottam őket! Mégis mit képzeltél? Miért nem hittél nekem? - kérdeztem csapkodva.

Nem tudott mit válaszolni. Az ölembe fajtotta a fejét.

- Sajnálom. Ne haragudj. Megijesztettél. - mondta könnyes szemekkel.

Megsimogattam a fejét és megbocsátottam neki. Két hónap az életemből oda lett, de nem érdekel. A hangok és az árnyak léteznek. Végre nem vagyok bolond. Végre szabad vagyok, legalább is fogjuk rá... Még meg kell gyógyulnom.

- Liza, mondhatok egy titkot? - kérdezte Elliot.

- Persze. Mi lenne az?