49. fejezet - Farkasévek

49. fejezet - Farkasévek

,,Farkasdémon"

,,A tűzvész után még sokáig bújkáltam. Magányos Hornblasia lettem... Egy barlang vált az otthonommá és szinte sosem változtam vissza. Mindig farkasként jártam a megmaradt erdőben.

Évtizedekkel később jöttek más démonok is. Pontosabban egy bizonyos család, a Diamond család tért meg hozzám az erdőbe. Az erdőt úgy hitták már senki sem uralja. Azt hitték, hogy az őrzők, a Wolf család kihalt, de hatalmasat tévedtek. Én még éltem, de nem mutatkoztam náluk. Csak egy átlagos farkas számítottam. Azt meg kell hagyni, hogy egy kissé nagyobb, mint a többi farkas, de nem gyanakodtak. Az erdő még mindig az enyém volt. Szövetséget kötöttem Tradus-szal, a hegyek őrével és Singapur-ral, az erdő őrével. A számunkra ismeretlen démoncsalád két részre választotta az erdőt. Azt a részt, ami leégett, elnevezték Kopár völgynek, a megmaradt rész pedig a Suttogó erdő lett, tehát Singapur a Suttogó erdő őre lett. A Kopár völgyet senki sem őrizte.

Szövetkeztem pár farkassal, íggy létrehoztam a saját klánom. Lett egy farkasfalkám. Ez volt az első falka a Démonvilágban, melyben az uralkodó nőstény. Ez a falka lett tehát a családom. Együtt vadásztunk, játszottunk, harcoltunk, kutattunk, ettünk, aludtunk... Szinte mindent együtt csináltunk. Csodás család volt. Az új jövevényeket (legyen az újszülött vagy fogadott) szivesen láttam klánomban. Segítettem a apróságoknak felnőni. Tanítottam őket vadászni és harcolni.

Mikor a csapatban egy egyed kilehelte utolsó lehelletét, akkor mindig visszaváltoztam régi alakomra és eltemettem. A farkasokat a másik külsőm nem zavarta. Hamar megszokták. Később már csak akkor változtam vissza, mikor vadászni, harcolni vagy keresgélni mentünk az erdőbe.

Pár év elteltével már nem bírtuk tovább az erdőben. A többi újonnan jött démon miatt túl nagy volt a hangzavar, ezért felmentünk a hegyekbe segítséget kérni Tradustól. Adott egy barlangot nekünk, hogy ott nyugodtan tudjunk élni. Természetesen a hegyekből muszály volt visszatérnünk vadászni az erdőbe, de állandó lakhelyünk a barlang lett.

A farkasok megtanulták a nevemet, én pedig megtanultam igazi farkasnak lenni. Persze ez sosem volt teljes. Mindig megmaradtam farkasdémonnak. Az utolsó farkasdémonnak. Tudod, az a rossz az öröklétben, hogy ha már teljesen bele is fáradtál mindenbe, nem halhatsz meg. Nem tudsz meghalni. Én már nagyon fáradt voltam, de nem haltam meg. Nem halhattam meg, és nem csak azért, mert halhatatlan vagyok, hanem mert nem hagyhatom itt a falkám. Még csak véletlenül sem. Volt pár olyan helyzet, hogy elvesztem az erdőben, de a falkám mindig megtalált. Gondolj bele, hogy ha egyszer újra eltűnnék, de holtan találnának meg, akkor mekkora fájdalom mardosná őket... Nem hagyhatom őket itt, egyedül, vezér nélkül. Ők az enyéim, én pedig az övéké vagyok.

Egy nap szokatlan dolog történt. Egy olyan farkas került hozzánk, aki nagyobb volt a többieknél, de kisebb volt nálam. Biztos voltam benne, hogy ő nem csak egy egyszerű farkas, de nem is démon. Az erdőben találtunk rá. Meg volt sérülve. Az egyik éjszakán láttam őt emberré változni. Odamentem hozzá, és egy fiatal lányt láttam. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy ő egy vérfarkas, de csak félig. Apja vérfarkas volt, anyja pedig egyszerű ember. Anyja belehalt a szülésbe, apja pedig elhagyta őt, mikor felnőtté vált. Elmenekült az emberek elől a Démonvilágba.

- Ki támadott meg? - kérdeztem.

- Nem emlékszem... Ez az egész eléggé zavaros. Talán félig ember, félig ló volt, de többen is voltak.

- A kentaurok...

Beszéltem a kentaurok vezérével, aki a lány megbocsájtását kérte. Begbocsájtott nekik.

Mivel csak félig vérfarkas, ezért nem él örökké. Mikor megtaláltuk, 21 éves volt. A falkám tagjai sem éltek örökké, de ez a lány több évet kapott ajándékba a természettől, mint a farkasaim. Kineveztem őt alvezérré.

Van az öröklétnek mégegy hátránya... Végig kell nézned, ahogy körülötted mindenki megöregszik, majd meghal. Ezzel a lánnyal is ez történt. Évtizedről évtizedre, egyre öregebb lett. Az apjától örökölt még pár évet, majd 118 éves korában meghalt. Majdnem 100 évet volt köztünk. Mindenkinek nehéz volt elbúcsúzni tőle. Kurona... Nyugodj békében, drága fogadott kishúgom...

96 év Kuronával... Nehéz, de muszály volt tovább lépnie a falkának.

Kb. 50 év elteltével a démonok építkezni kezdtek az erdőn kívül. Tán egy intézményt építettek. A neve Diamond School lett. A Diamond család vezetője, Harlekin lett az iskola igazgatója. 4 év után az egész családja kihalt. Pontosabban megölték őket annak ellenére, hogy halhatatlanok voltak. Maga a halál jött el értük. Harlekin egyedül maradt. Pont úgy, mint én. Harlekin is talált magának szövetségeseket, akik segítettek neki vezetni az iskolát. Az erdőből befogadott pár tehetséges vérállatot, hogy tanárok legyenek az intézményben. Hamarosan az is kiderült, hogy az iskolát kiknek állította. Ahogy Kurona, a diákok is az Embervilágból származtak. Biztosított nekik szálláshelyet. Ezek a diákok mind okkult lények voltak. Bukott angyalok, démonok, vámpírok, vérállatok, furrik, mágusok, boszorkányok, alakváltók és még sorolhatnám... Le voltam nyűgözve. Remek ötletnek tartottam. Ementem az iskolába, egyenesen Harlekin szeme elé. Gondoltam, hogy az irodája a legmagasabb torony legtetején van. Emberi alakomban mentem fel hozzá. Sokat beszélgettünk a diákokról és rólam is kérdezett pár dolgot. Legjobban a fajtám érdekelte. Hallott a Wolf családról. Még jómagam sem tudtam, hogy ilyen híres a családom. Elmeséltem a családom halálának történetét és magamról is mondtam pár alap dolgot.

- Farkasdémon vagyok, valószínűleg az utolsó.

- Valóban? Ugye tudja, hogy maga egy legendás személy? Szinte mindenki hallott a híres Wolf csládról. Mondjuk jómagam akkor hallottam róla, mikor idejöttem. Mondja, maga hol él? - kérdezte.

- Egykor az erdőben éltem a falkámmal együtt... - ekkor elgondolkodtam.

Biztos jó ötlet neki elmondanom, hogy hol élek a fogadott családommal? Egyáltalán adott rá okot, hogy bízzak benne? Hát persze, hogy nem...

- Magának van falkája?!

- Igen. Alapítottam egyet.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán lezártam a beszélgetést és visszarohantam az erdőbe. Talán nem is volt olyan jó ötlet elmenni hozzá.

A nem vérszerinti rokonaim előtt mindig titkoltam valamit. A farkasokkal is ez volt a helyzet. Tudták, hogy mi vagyok és el is fogadták, de a farkasdémonoknak van mégegy rejtélyes testi adottságuk. Ezt neked, kedves olvasóm, nem árulhatom el. Ez egy hatalmas titok, melyről egyetlen könyvben sem írnak. Annyit azért megsúgok, hogy kép erről a testi adottságról van, csak nem ebben a könyvben, hanem valahol a házamban volt. A folyosón, mely tele volt aggatva képekkel, de kétlem, hogy egyetlen kép is megmaradt volna. A tűzvész óta nem jártam ott, vagyis közel 200 éve. Rossz úgy visszanézni erre a 200 évre, hogy mégis mennyi halált néztem végig. Elszomorító..."

Becsuktam a könyvet és letettem. Meg kéne etetnem a denevért, aztán irány az ágy. Szegény Elliot még mindig nem heverte ki a csókot, amit Nortakistól kapott.

- Picuuur! Vacsora!