50. fejezet - Erő

50. fejezet - Erő

Ma reggel arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam. Elliot próbált rájönni, hogy ez mitől lehet, de nem talált rá ésszerű választ. Az első tippje az volt, hogy tán allergiás vagyok valamire... De nem. Reggelinél helyet foglaltunk a lányok közt, majd pár perc után Nortakis is felbukkant.

- Szép jó reggelt mindenkinek! - köszönt és megsimította a hátam.

- Au! - elkaptam a csuklóját. - Ez fáj!

Furán nézett rám.

- Oh.. Neharagudj. Történt valami? - tudakolta.

- Nemtudom... Arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam.

- Értem. Suli után gyere át hozzám. Szeretném szemügyre venni. Hátha tudok rajtad segíteni. - mondta.

- Úgy, mint tegnap? - kérdezte tőle Elliot.

- Majd meglátjuk. - kacsintott Mr. Okami.

Elliot ide-oda kapkodta a fejét, majd kirohant az ajtón ezt ordítva:

- A POKOLBA MÁR!!! MENNYI VÁMPÍR VAN ITT?!

Bizonyára a képessége a ludas. Minden egyes fajtársa gondolatát hallja. Bizonyára hangosak a gondolataik és mindet egyszerre hallotta. Tökéletesen megértem, hogy kiakadt. Még meg kéne tanulnia korlátozni az adottságát. Remélem, hogy Nortakis ebben is tud segíteni.

Ahogy néztem, hogy Elliot kirohan az ajtón, hirtelen az egész kép eltorzult, majd a bejárat elemeire bomlott. Démonokat láttam körülötte, akik betonnal és fával dolgoznak a bejárat felépítésén. Az egyik démon egy tekercset tartott a kezében (bizonyára tervrajzféleség lehetett) és a többi démonnak dirigált, akik szorgalmasan dolgoztak. Szinte hallottam a szerszámok csörömpölését. Egy pillanatra a lányokra néztem, majd vissza a bejáratra. A látomás eltűnt. Ez megint a múlt volt.

Még nekem is van mit tanulnom a képességemmel kapcsolatban.

Tanítás után...

Nortakis kinn állt az udvaron. Odajött hozzánk és megkérdezte tőlem, hogy akkor át e megyek hozzá. Igent mondtam. Elliotot is kérdőre vonta.

- Mi volt az a nagy rohanás?

- Minden egyes vámpír gondolatát hangosan és egyszerre hallottam. Muszály volt kirohannom...

- Értem.. Akkor még csiszolnunk kell az adottságodon. - jegyezte meg Nortakis.

- A tanítás nekem sem ártana. - mondtam.

- Akkor holnap ismát találkozunk az erdő előtt. - mondta Nortakis, majd elvezetett Elliottól a szállodája felé.

Elliot visszatért a lakásunkba, Nortakis pedig elvitt magához.

Becsukta maga mögött az ajtót és felém fordult.

- Na mutasd! Had nézzem...

Hátrálni kezdtem.

- Te azt kéred, hogy vetkőzzek? - kérdeztem kissé döbbenten.

- Így is mondhatjuk... Különben hogy nézzem meg a hátad?

Dobbantottam egyet a jobb lábammal és a kezeimet ökölbe szorítottam.

- Nem vetkőzök!

Nortakis sóhajtott egy nagyot és közeledni kezdett felém.

- Pedig muszáj lesz..

- Nem!

- Akkor nekem kell megtennem.

Megragadta a pólóm alját és lerántotta rólam. Hirtelen a fal felé fordított és a melltartóm kapcsával babrált.

- Hé! Hadd abba! Perverz állat! Ez fáj! - kiáltottam.

- Ne mozogj! - nekinyomott a falnak, az egyik kezével az én kezeimet hátra fogta, a másikkal kikapcsolta a melltartóm és elengedett.

Gyorsan felkaptam a födről a pólóm és magam elé szorítottam.

- Te nem vagy normális! - szidkozódtam.

- Igen, tudom. Na mutasd.

Egy sóhaj kíséretében megfordultam.

- Basszus... Vérvörös az egész hátad. Ez fáj? - megérintette.

Felsikoltottam, annyira fájt. Javasolt rá egy kenőcsöt, melyet ő szokott használni égés vagy pirosodás ellen. A keveréket még ő állította össze kentaurvérből, szénné égetett denevérszárny hamvából, nágaméregből (a nága félig ember, félig kígyó szerű lény), sárkányvérből, fenyőfa enyvből és friss harmatból. A kenőcs vörös volt a vérből származó hemoglobin vérfesték miatt, de mikor felvittem egy cseppet a bőrömre próbaként, a vörös árnyalata egyáltalán nem látszott. Nortakis óvatosan bekente a hátam. Szinte azonnal felszívódott a keverék a bőrömön. Az égető érzés elmúlt. Felöltöztem és hosszan megöleltem Nortakist. Mérhetetlenül nagy hálával tartozom neki.

Másnap reggel...

- Liza! Kelj fel! Valami nem stimmel... - keltegetett Elliot.

Lassan kiyitottam a szemem.

- Mivan..?

- A hátad tele van fekete pontokkal és csíkokkal!

Gyorsan kipattantam az ágyból és a tükör elé vettem az irányt. A vámpír jól mondta. Tele vagyok apró fekete pontokkal és vonalakkal. Felöltöztünk és bevettük az irányt a teraszhoz.

- Nortakis! Ráérnél suli után? - kérdeztem.

- Még szép! Amúgy is megyünk...ömm...gyakorolni mi hárman, nem?

Remek. Ez is letudva. Tanítás után az erdő előtt találkoztunk. Még nem mondtam el Nortakisnak, hogy mi történt.. Most inkább az adottságainknak kellene szentelni az időnket.

- Ahhoz, hogy megtanuljátok használni a képességeteket, át kéne éreznetek, hogy mekkora erőt birtokoltok, majd meg kell próbálnotok minnél erősebb akarattal irányítani őket. - magyarázta a démon. - Szükségünk lesz pár vámpírra...

Ekkor Elliot meghalotta két vámpír gondolatait a közelben. A hangok felé nézett. Jeremy, Jonathan és Kilch sétáltak a park egyik járdáján. A meleg pár, Jeremy és Jonathan gondolatait hallotta meg.

- Oh! Ők megfelelnek. - dörzsöte össze a tenyerét Nortakis. - Akkor lássunk munkához.

Szólt a három srácnak, hogy üljenek le közénk a fűre. Mielőtt még hozzánk értek volna, a démon ezt súgta Elliotnak: - Próbáld meg kizárni a hangokat.

- Hé! Mizujs? - dobta le magát Kilch a zöld gyepre.

Nortakisszal próbáltunk elbeszélgetni velük minden féle hülyeségről, míg Elliot próbált minnél jobban koncentrálni a feladatára. Nem volt neki könnyű...

Fél óra után már mindenkinek elzsibbadt a lába, ezért sétálni mentünk. Elliot egész végig mögöttünk ment és koncentrált. 1 óra után próbálkozása sikerrel járt. Félre hívta Nortakist.

- Sikerült! Nem hallom őket! - mondta.

- Remek! Most akkor próbálj meg akaratosan a fejükbe látni. Mondjuk kezd...ömm...Jeremyvel!

Mind a ketten visszajöttek hozzánk és folytattuk a sétát és az üres fecsegést. Elliotnak 10 percbe se telt, mire tudott olvasni Jeremy gondolataiban, majd újra elhallgattatta őket. Úgy látszik Elliot sikerrel járt.

Visszamentünk a fűre. A srácoknak feltűnt, hogy Elliot egész végig egy szót sem szólt. Azt hitték rossz kedve van, ezért rávetették magukat a vámpíromra és próbálták felvidítani. Ebből lett egy kisebb palacsinta (vagy szendvics?) bunyó. Nortakisszal jól szórakoztunk rajtuk. :D

Most pedig rajtam a sor... El kell sajátítanom az erőmet. Mivel most semmi sem jelent meg előttem, ezért akarnom kellett, hogy bele lássak a múltba. Törökülésben, hosszú ideig bámultam az iskola épületét, hátha megjelenik valami a múltjával kapcsolatban, de semmi. Egy időre becsuktam a szemem, s mikor kinyitottam, már előttem is volt. Láttam, ahogy felállítják az épület tartógerendáit. Láttam, ahogy kinyitják az egyik tekercset, melyen az építési tervek voltak. Láttam, hogy a démonok milyen szorgalmasan és fáradtságosan dolgoznak rajta. Újra lehunytam a szemem, majd mikor felnyitottam, a látomás eltűnt. Sikerült.

A gyakorlás meghozta gyümölcsét. Mostmár nem kell Elliotnak kirohannia a teraszról, nekem pedig nem kell megiijdenem, ha hirtelen a szemem elé tárul a múlt.

Nortakisszal megbeszéltem, hogy megint fel szeretnék menni hozzá. Elliot egedéjét kellett kérnem, mert hát úgy vettem észre, hogy megint féltékenykedik. Beleegyezett a dologba annak feltételével, hogy ő is jöhet. Elköszöntünk a srácoktól és felmentünk Nortakis lakásába.

Ismét levettem a felsőm, s mikor megfordultam, hogy megmutassam a hátam, a vámpírom elájult. Persze ebből csak egy nagy puffanást hallottam.

- Hékás! Mi történt? - kérdeztem.

- Liza...ne fordulj meg...

- M-miért? Nagyon rondán néz ki? - ez alatt a hátamra céloztam.

- Nem. Sőt!

Nortakis a tükörnek háttal állított és a kezembe adott egy kisebb tükröt, hogy meg tudjam nézni a hátam. A látvány hihetetlen volt... A hátamon egy tetoválás díszlekedett. Szárnyak.

- A csók... - suttogta a démon szinte alig hallhatóan.

Ez őrület. De miért..?