24. fejezet - Hornblasia fivére
Vasárnap reggel van. Elliot arcával találtam szembe magam. Először megijedtem, de eszembe jutott, hogy csak a pizsamaparti miatt aludtunk együtt.
Próbáltam kimászni a vámpír karmai közül, de nem sikerült. A csajok is lassan ébredezni kezdtek. Eliz fölénk ereszkedett és kezdetét vette a reggeli piszkálódás.
- Aww de édesek vagytok. - suttogta nekem szinte alig hallhatóan.
- Kuss. Meg se szólalj... - suttogtam vissza.
- Mit csináltatok tegnap éjszaka? - kérdezte vigyorogva.
- Semmit. - válaszoltam morcosan.
- Perszeee... - tovább idegesített.
Elliot ébredezni kezdett. Kinyitotta az egyik szemét és ijedten meredt rám. Azonnal eleresztett...
- ÁÁÁÁÁ!!! MIT KERESEL AZ ÁGYAMBAN?!
- Au! A fülem! Ne kiabálj!
A többiek is felriadtak.
- De mit keresel itt?! - tudakolta továbbra is hisztérikusan.
- Pizsamaparti. Rémlik? - kérdeztem unott arckifejezéssel.
- Jaaa... Már emlékszem. Még rántottalak be az ágyba.
Na igen...ezt nem kellett volna mondania...
- Jaj Ittenkém de cukiii!!! - akadt ki Rebeka, mintha fangörcsöt kapott volna.
- Kussolj! Nem történt semmi! - szólt a bukott angyalra Elliot.
Veronika és Eliz is teljesen oda volt. Nem értem, hogy mi ezen olyan ,,cukiii". Elliot csak a barátom és semmi több, de asszem ebből a kínos szituációból már nem magyarázzuk ki magunkat. Mindegy. Nem az a lényeg, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem az, hogy mi mit gondolunk magunkról.
A lányok lassan leléptek. Utolsónak Veroni ment ki az ajtón.
- További jó szórakozást. - mondta a vérfarkas, kacsintott egyet majd kuncogva távozott.
Elliottal még mindig ágyban voltunk. Nem akartunk felkelni. Csak csendben feküdtünk egymás mellett.
- Hát ez ciki volt. - sóhajtottam.
- Hát jah... - ezt úgy mondta, mintha nem akarta volna kimondani.
- Nahát, mi volt ez a hangnem? - kérdeztem vigyorogva.
- Ách semmi. - válaszolta mosolyogva.
Kimászott az ágyból és bevette az irányt a fürdőszobába. Én átmásztam a saját ágyamba, ölembe vettem Hornblasia könyvét és olvasni kezdtem.
,,Azt még elárulnám a családomról, hogy van, vagyis volt egy fivérem. Hornblas volt a neve. Már egy ideje halott. Nem volt szerencsém megismerni őt. 6 év van köztünk. Tudtommal 5 évesen halt meg és erre 1 év elteltével jöttem én a világra. Azt se tudom pontosan, hogy hogyan nézett ki. A szüleim nem tudtak róla sokat mesélni. Csak annyit tudok róla, hogy imádta a zenét. A nevét Hornblas démontól kapta, aki a zene patrónusa, tehát nem véletlen a zene iránt táplált szerelme. A szüleimnek hatalmas veszteség volt egyetlen gyermekük elvesztése. Abban a korban egy fiú gyermek igazi kincsnek is számított. Abban reménykedtek, hogy újra fiú fog születni, de nem így történt. Itt jöttem a képbe én. Arra gondoltak, hogy Hornblas lelke újraszületett bennem, ezért lettem én Hornblasia. Ezzel csak egy gond van: a bátyám nem bennem született újra. Akárhogy is legyen, de megkeresem az egyetlen fivéremet, vagy legalább a lelkét. A holtteste nem került elő. Senki sem tudja, hogy pontosan mi történt vele. Csak annyit tud mindenki a családban, hogy egyik reggel a fivérem helyett az ágyban vérfoltok díszlekedtek, a szoba ablaka pedig tárva nyitva volt. Az ablak alatt egy hatalmas vértócsa volt az udvarban, de a holttest sehol sem volt. Mindenhol keresték, még az erdőbe is kimentek, de semmi. Meg akarom őt keresni. Látni akarom őt. Meg akarom ismerni. Mindent tudni akarok róla. Volt már olyan érzésed, hogy olyan embert szerettél, akit nem is ismersz, de még soha nem is láttad és nem ismered a történetét? Ebben a helyzetben vagyok most. Nem ismerem és soha nem is ismertem a bátyám, de szívből szeretem őt. Fura érzés, de ez van. Meg akarom őt keresni. Egyszer úgy is rátalálok, találkozok vele és akkor végre lesz alkalmunk beszélgetni, mint testvér a testvérrel. Sok olyan éjszakám volt, hogy csakis érte aludtam el sírva. Minden egyes éjszaka gyújtok neki gyertyát. Fogalmam sincs, hogy milyen ember volt, vagy hogy milyen ember lehetett volna belőle. Jó, vagy rossz? Nem tudom, de szeretem őt. Mi lett volna, ha nem veszett volna oda? Hogyan kezelt volna engem, mint kishugát? Tanított volna engem bármire is? Segített volna nekem bármiben is? Vigyázott volna rám, vagy inkább ellökött volna engem magától? Szeretett volna? Kérdéseimre a választ tán sosem fogom megtudni, de én nem adom fel. Akár a föld alól is előkerítem szeretett bátyámat, még ha belepusztulok is. Drága fivérem, ez most neked szól, még ha nem is jut el hozzád ez az apró kis üzenet: Előbb, vagy utóbb, de megtalállak. Szeretlek bátyám. Tényleg. Komolyan. Szívből."
,,Azt még elárulnám a családomról, hogy van, vagyis volt egy fivérem. Hornblas volt a neve. Már egy ideje halott. Nem volt szerencsém megismerni őt. 6 év van köztünk. Tudtommal 5 évesen halt meg és erre 1 év elteltével jöttem én a világra. Azt se tudom pontosan, hogy hogyan nézett ki. A szüleim nem tudtak róla sokat mesélni. Csak annyit tudok róla, hogy imádta a zenét. A nevét Hornblas démontól kapta, aki a zene patrónusa, tehát nem véletlen a zene iránt táplált szerelme. A szüleimnek hatalmas veszteség volt egyetlen gyermekük elvesztése. Abban a korban egy fiú gyermek igazi kincsnek is számított. Abban reménykedtek, hogy újra fiú fog születni, de nem így történt. Itt jöttem a képbe én. Arra gondoltak, hogy Hornblas lelke újraszületett bennem, ezért lettem én Hornblasia. Ezzel csak egy gond van: a bátyám nem bennem született újra. Akárhogy is legyen, de megkeresem az egyetlen fivéremet, vagy legalább a lelkét. A holtteste nem került elő. Senki sem tudja, hogy pontosan mi történt vele. Csak annyit tud mindenki a családban, hogy egyik reggel a fivérem helyett az ágyban vérfoltok díszlekedtek, a szoba ablaka pedig tárva nyitva volt. Az ablak alatt egy hatalmas vértócsa volt az udvarban, de a holttest sehol sem volt. Mindenhol keresték, még az erdőbe is kimentek, de semmi. Meg akarom őt keresni. Látni akarom őt. Meg akarom ismerni. Mindent tudni akarok róla. Volt már olyan érzésed, hogy olyan embert szerettél, akit nem is ismersz, de még soha nem is láttad és nem ismered a történetét? Ebben a helyzetben vagyok most. Nem ismerem és soha nem is ismertem a bátyám, de szívből szeretem őt. Fura érzés, de ez van. Meg akarom őt keresni. Egyszer úgy is rátalálok, találkozok vele és akkor végre lesz alkalmunk beszélgetni, mint testvér a testvérrel. Sok olyan éjszakám volt, hogy csakis érte aludtam el sírva. Minden egyes éjszaka gyújtok neki gyertyát. Fogalmam sincs, hogy milyen ember volt, vagy hogy milyen ember lehetett volna belőle. Jó, vagy rossz? Nem tudom, de szeretem őt. Mi lett volna, ha nem veszett volna oda? Hogyan kezelt volna engem, mint kishugát? Tanított volna engem bármire is? Segített volna nekem bármiben is? Vigyázott volna rám, vagy inkább ellökött volna engem magától? Szeretett volna? Kérdéseimre a választ tán sosem fogom megtudni, de én nem adom fel. Akár a föld alól is előkerítem szeretett bátyámat, még ha belepusztulok is. Drága fivérem, ez most neked szól, még ha nem is jut el hozzád ez az apró kis üzenet: Előbb, vagy utóbb, de megtalállak. Szeretlek bátyám. Tényleg. Komolyan. Szívből."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése