33. fejezet - Én, a megmentő
Sántítok a jobb lábamra. Csodás... Jelenleg be van kötve. Az igazgatóval megbeszéltem, hogy ne kelljen a lakásban tartózkodnom gyógyulásomig, mert így is sokat hiányoztam a farkasnátha miatt. Meg elvégre inkább botladozok egész nap, minthogy elmaradjak a tanulással.
Reggel a teraszon mindenki sajnáló tekintettel mért végig. Ilyen gyorsan terjedne a hír a falakon belül? Pedig csak az osztálytársaim tudtak eddig róla... Mégis ki adhatta tovább a hírt?
- Jó reggelt Liza! Ugye ez a neved? - lépett oda az asztalomhoz egy kóreainak látszó srác, akit eddig persze nem is ismertem.
Rövid fekete haj, kb. 180cm magas, enyhén kigyúrt testalkatú szemüveges srác.
- Szia! Igen, Liza vagyok. - mondtam kedvesen.
- Az én nevem Joel. Joel Stringer. - kezet rázott velem. - Korábban sokat láthattál Tildával egy asztalnál ülni.
- Arra felfigyeltem, hogy ül valakivel, de nem tudtam, hogy te vagy az, legalább is nem figyeltem, hogy kivel ül. Viszont azt észrevettem, hogy mindig elülsz más asztalhoz. - mondtam.
- Hahah! Na igen.. Sosem bírtam a csajt. Végre megszabadultam tőle, de nagy árat fizettél érte.
- Ugyan... Már megszoktam. Az egész osztályunk gyűlölte őt. Év elejétől kezdve mindenki azt várta, hogy kirúgják. Hát én elintéztem. - mondtam a lábamra nézve és felnevettem. - Egyébként miért szólítottál meg? Nem mintha baj lenne.
- Kíváncsi voltam, hogy ugyanolyan veszélyes vagy e, mint ahogy azt sokan mesélik. - válaszolta szemrebbenés nélkül.
- Ki mondta, hogy veszélyes vagyok? - kérdeztem meglepődve.
- Először egy arkangyal terjesztette a hírt, hogy Tildát kirúgták. Rákérdeztem, hogy miért és elmondta, hogy csúnyán összekaptatok. Azt mondta a verekedésetek alapján elég veszélyes is tudsz lenni. - mesélte.
- Oh.. Értem. - Rebekához fordultam, aki pont mellettem ült az asztalnál. - REBEKA! AZT MONDTAD VESZÉLYES VAGYOK?! - kérdeztem ingerülten.
- Igen, de még mindig jobb, mintha azt mondtam volna, hogy túl agresszív. - magyarázta ki magát.
Nagyot sóhajtottam és nem törődtem már a dologgal. Remélem nem néznek rám rossz szemmel, elvégre én vagyok az áldozat. Tilda védtelen áldozata. Mondjuk az egy dolog, hogy a verekedést én kezdtem, de minden okom megvolt rá, hiszn senki sem bírta volna már tovább. Mindegy, történt, ami történt. Az a lényeg, hogy kindenki megszabadult Tildától örökre.
A reggelit befejezve a rajzterembe tartottunk. A dokiol kaptam egy mankót, hogy könnyebben tudjak járni, de a lépcsők az ellenségeimmé váltak. Kilch és Elliot segítettek fel a lépcsőn. Mikor találkoztam a többiekkel szívélyesen fogadtak.
- ITT A HŐSÜNK! - kiáltotta el magát Jeremy.
- Miért is vagyok én hős? - kérdeztem értetlenül.
- Megszabadítottál mindenkit Tildától és a hülyeségeitől. Hálával tartozunk ezért. - modta Jonathan.
- De nem direkt volt. Egyszerűen csak összekaptunk és próbáltuk kinyírni egymást, ami sajnos nem jött össze. Tegnap a csatát ő nyerte, de a háborúnak az igazgató, Harlekin vetett véget, szóval igazából neki köszönjétek, ne nekem, - magyaráztam, de hiába.
- Mi mindezt értjük, de ha nem pöccensz be annyira, hogy neki menj, akkor nem rúgták volna ki, nem szabadultunk meg tőle. - Jeremy ezzel meggyőzött.
A nap végén Elliottal a lakásunkhoz tartottunk, viszont utunkat állta Joel.
- Szia Liza! - köszönt nekem lelkesen.
- Oh.. Szia! Mi járatban vagy itt? Nem otthon kéne lenned? - kérdeztem mosolyogva.
- De igen, viszont arra gondoltam, hogy megkérdezem van e terved a hétvégére.
- Hé! Én is itt vagyok! - szólalt meg Elliot.
- Oh.. Neharagudj. Nem vettelek észre. - mondta Joel.
- Mindegy, már megszoktam. - morogta a vámpír.
- Szóval? Van valami terved?
- Asszem most nincs, de ez még változhat. - feleltem.
Elliot idő közben lelépett. Beszélnem kellene vele...
- Arra gondoltam elmehetnénk sétálni a parkba, vagy esetleg az erdőbe...
- Jól hangzik, de a doki szerint pihennem kell. A kés tegnap egész a combcsontomig hatolt, így a csont is sérült ami kegyetlenül fáj. Most is alig bírok talpon maradni.
Elliotnak közben eszébe jutott, hogy nélküle nem bírok felmenni a lépcsőn a lakásig, tehát mikor a folyosón botladoztam, újra összefutottam vele. Felsegített a lépcsőn és ismét kényelembe helyezhettem magam az ágyon.
- Ez a Joel szerintem akar valamit tőled. - mondta.
Szinte az ercára volt írva az irigység.
- Ugyan... Egy harmadikos vámpír mit akarna egy elsős démontól?
- Hát nem is tudom. Tán szerelmet? - kérdezte elgondolkodva.
- Ugyan már! Nem hinném, hogy az a terve, hogy megszerezzen. Talál nálam sokkal szebb lányt is, mint ahogy minden más fiú.
A beszélgetésünket megzavarta egy ajtókopogás. Kilch volt az. A kezében egy csokor rózsát tartott.
- Hát te meg mit akarsz? - kérdezte meglepetten Elliot.
- Beengedsz légyszi? - kérdezte Kilch zavartan.
Elliot agyot sóhajtott és beengedte. Mikor megláttam a virágokat még a vér is megfagyott bennem.
- Kié ez a sok virág? - kérdezte Elliot.
- Lizáé.
Nagyon meg voltam lepve.
- Basszus, Kilch, mivel érdemeltem ezt ki? - kérdeztem meglepetten.
- Hidd el, hogy én se tudom. Egy srác a kezembe nyomta őket azzal, hogy adjam át neked. - válaszolta unott hangon. - Szerintem valaki udvarolni próbál neked.
Átadta a csokrot, melyen egy cetli volt. ,,Kedves Liza! Ezt neked szedtem pár osztálytársammal és a tanárokkal. Remélem van hová tenned őket. Köszönjük, hogy megszabadítottál minket a banyától (Tilda). Szeretettel: Joel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése