54. fejezet - A válasz

54. fejezet - A válasz

Korán keltem, még Elliot előtt. Horblas az ajtónk előtt várt rám. Halkan kimasíroztam a szobából, csendesen lementünk a lépcsőkön és kimentünk a szálloda elé. Még sötét volt, mindent köd borított és enyhén hullott a hó. Elindultunk a parkon keresztül az erdőbe, ahol a temetőt kerestük. Már nemigazán emlékeztem, hogy merre van, de reméltem, hogy Hornblas még tudja. Reméltem...

- Asszem eltévedtünk. - jelentette ki.

- Ne bosszants! Azt hittem tudod az utat.

- Én meg azt hittem te vezetsz. - vágott vissza.

Végül azt gondoltuk a legjobb megoldásnak, ha szabadon engedjük szárnyainkat és a levegőben, az erdő felett keressük a temetőt. Rövidesen meg is lett. Én találtam meg. Intettem Hoornblasnak és elindultunk lefelé. Landolás után eltettük szárnyainkat. Minden olyan csendes volt... Szinte teljesen üresnek érződött a temető.

- Szerinted meglesz a válasz? - kérdeztem.

- Ha odafigyelünk, akkor biztos.

Megláttam valamit a temető szélén, a fák között. Egy fehér árnyat. Egy szellemet. Halkan susogott. Egy szavát sem lehetett érteni.

A szellem kerestül lebegett a fákon, majd elkezdett felénk közeledni. Nagyon, de nagyon lassan haladt. A hangját egyre tisztábban lehetett hallani.

- Keeeee......kereeeeessssss.........keresd..... - suttogta. - Keresd a kaaaaaa........a kapuuut.......ééés...az igazsááág........igazságra ráleeeelsz.......odaááát.......

Majd keresztül ment egy sírkövön és eltűnt.

- ,,Keresd a kaput, és az igazságra rálelsz." - ismételtem.

- De milyen kaput? - gondolkodott el Hornblas.

Az erdő mélyén egy halvány fénysugár csillant fel. Követtük, de megbántuk. Egy olyan helyre hívott minket, ami nem éppen a legvidámabb....

Egy fa jelent meg előttünk, melyen akasztott emberek lógtak. Hallottuk, ahogy fuldokolnak, az egyik felordított, majd mindd egyszerre tűntek el. Csak az öreg, kopott kötelek és a fa maradt utánuk. Visszasiettünk a temetőbe.

- Nem kellett volna.... - lihegtem. - ....odamenni.

- Nem tudhatod. Bár ez a Suttogó erdő. Sosem lehet tudni mi vár ránk itt. Legyünk résen... - mondta Hornblas.

A temetőben lassacskán sétáltunk, hátha valamit meghallunk, vagy valamit valamelyikünk észrevesz. Oda kellett figyelnünk a legapróbb jelre is. Egyre kezdett úgy tűnni, hogy a temető időről időre egyre nagyobb lesz. Talán eddig csak az apróbb részleteit mutatta magából. Az erdő annyit mutat, amennyit enged, hogy lássunk a dolgokból. Most, hogy felébredtem, egyre többet mutat meg nekünk. Úgy gondolja, mostmár érdemes a mi oldalunkra állnia (nem mintha eddig ellenünk lett volna).

A távolban feltünt egy szobor. Nem igazán láttuk. A köd eltakarta nagy részét. Elindultunk felé. Egy angyalszobor volt széttárt szárnyakkal. Térdelt, lefelé nézett, a karjait keresztbe tette a mellkasán.

Ismét egy nagyon halk suttogásra lettünk figyelmesek.

- Lllll.....láss.......ne........ne cs......csak nééézzzz...........

- ,,Láss, ne csak nézz." - ezúttal Hornblas ismételte.

Az angyalszobor halványan kezdett fényleni és kilépett belőle egy fehér lélek, szárnyakkal. Egy halott angyal koporsója volt a szobor. A szoborban volt elrejtve a teste. Tudtam, mert mikor oldalról megfigyeltem, akkor láttam, hogy a szobor be van horpadva és bordák vannak benne. Az angyalból mostanra csak egy csontváz maradt. Semmi több.

- Kö.....kövessétek......az angyalokat..... - folytatta az angyal szelleme. - Mutatjuk.......aaaz uuu.......utaaat.......

Nem tudtam mihez akarnak utat mutatni. Tán arról a bizonyos kapuról, amit az előző szellem említett volna? Na nem is fontos... Harlekin szerint hallgassunk a holtakra. Segítenek.

A szellem elindult egy más irányba. Követtük. Egymásik szoborhoz értünk, majd eltűnt. Ez a szobor is ugyanabban a testhelyzetben volt annyi különbséggel, hogy nem térdelt.

Ebből is kiszállt egy angyal szelleme, de nem szólt semmit. Csak tovább lebegett egy másik szoborhoz, majd ő is eltűnt. A következő szobor egy emelvényre borult.

Ennek a lelkét is követtük, ez viszont kivezetett minket a temetőből az erdőbe. Sokat sétáltunk, mire elértük a célt. Egy angyal. Ismét egy angyal. Széttért szárnyak, egyenes testtartás. Lefelé mutatott. Le, a föld alá.

- Kövessétek......őt......ééés megleeesz.......a kapuuu....... - ezzel eltűnt a szellem, aki ide vezetett.

Az volt az érdekes, hogy az angyal körül nem volt hó. Elkotortuk a leveleket körülötte. Azon a részen, ahova mutatott, találtunk egy beton fedésű valamit... Varázslat segítségével feltörtük. A beton beomlott, majd kilövelltek a föld alól. Egy tátongó lyuk maradt utána. A Nap lassan felkelt, így lehetett látni a lépcsőt, ami a nyílásban lefelé vezet. Elindultunk lefelé. Korom stét volt odalent. Alig láttunk valamit, még úgy is, hogy köztudott, a farkasdémonok rendkívül jó látással rendelkeznek. A lépcső allján fél fogadott minket. Fehér fény. Egy hatalmas kapura lettünk figyelmesek, mely tán kovácsolt vasból készülhetett. Nem volt bezárva, tehát bementünk. Egy hosszú ösvény volt a túloldalán. Lassan elindultunk rajta. A végén egy trónus várt ránk, amin egy angyal ült. Pontosabban egy csontváz, mely hatalmas fekete szárnyakkal rendelkezett és teste nagy részét egy fekete köpeny fedte. Tehát ő a Halál.

- Mit akartok? - kérdezte.

- Te... - kezdtem, de elakadt a szavam, így Hornblas folytatta helyettem.

- Te elvetted a családunkat! Igazságtalanul megölted a Wolf famíliát.

- Tévedés. Én senkit sem öltem meg. Én csak értük jöttem, ahogy mindig is szoktam. Elmegyek a halott lelkekért és őrzöm őket a túlvilágon. - magyarázta a Halál. - Aki a ti családotokat megölte, nem halhatatlan.







53. fejezet - Holtak

53. fejezet - Holtak

- Hornblas? Ha a Halál egy valakinek a neve, akkor mégis hogyan találjuk meg? - kérdeztem.

- Hát... Ez jó kérdés. A Halál ott bukkan fel, ahol halott van. Mondjuk a mi esetünk más. Minket Halál levadászott, mivel megirigyelte halhatatlanságunkat és tehetségünket, de ezt már korábban meséltem...

Hétfő van. Ideje kiagyalni, mivel is kezdjük a vadászatot. Mind a ketten azt szeretnénk, ha minden a régi lenne, ugyan tisztában vagyunk vele, hogy már sosem lesz az. Mindenesetre Halálnak bűnhődnie kell. Nem volt fair, amit tett.

- Irigységből a halálba vinni valakit ostobaságra és gyávaságra utal. - mondtam a semmibe bámulva.

A parkban sétáltunk épp tanítás után. Elliot fent maradt a szobában, a többiekről semmit sem tudok.

- Valahogy elő kellene csalni. Mit gondolsz?

- Igazad lehet. - válaszoltam. - De hogyan?

- Na várj... Én már arra is gondoltam, hogy hívjuk ki őt egy párbajra. A cél pedig az lenne, hogy bebizonyítsa, nem gyáva.

A hó lágyan ropogott a talpunk alatt, ahogy lassan meneteltünk rajta.

- Hmm... Nem rossz ötlet.
Valami hangot hallottam a hátam mögül. Mintha valaki futna... Egyre hangosabbak lettek a léptek, míg elénk nem vetődött egy fekete kabátos valaki...
- Hé! - mondtam meglepetten.
Az ismeretlen felkelt a hóból, leporolta a kabátját és nevetve felém fordult. Veronika...
- Sziasztok! - köszönt vigyorogva. - Nézzétek mit szerzett Rebeka!
Kinyitotta a tenyerét, és egy maréknyi bab alakú gumicukor lapult benne más-más színekben.
- Aaaham... És mi olyan különleges ebben? - kérdezte Hornblas.
- Hát az, hogy mindegyik más ízű. Van fülviasz, zokni, málna, citrom, alma, hányás, záptojás...minden. - magyarázta.
Hirtelen az égből lepottyant valami. Rebeka, a bukott angyal. Hát ki más?
- Vedd be egyszerre! - mondta Veroninak.
- Fuuuj, nem!
Egy ideig ezen vitatkoztak, majd tovább álltak. Kerge marhák....
- Mondd csak, ezek normálisak? - kérdezte a testvérem.
- Nem, de te sem vagy az. - válaszoltam vigyorogva.
Elmosolyodott.
Lassan visszasétáltunk a saját szállodánkba. Mikor egyedül visszatértem a lakásba, Elliot hirtelen behúzott az ajtón, becsapta mögöttem és a tenyerét mutatta.
- Nézd mit kaptaaam! Ez olyan gumicurok hogy...
- ...más-más ízű és a lehető legundorítóbb ízekben is létezik. - mondta helyette.
- Igen. Így van! - mondta elégedetten. - Re...
- ...beka adta. Igen, tudom. És hogy honnan? Szerencsétlenségemre összefutottam velük. - mondtam.
- Szerinted mi lenne, ha minden színt egyszerre vennék be? - kérdezte elgondolkodva.
Most komolyan ez a legnagyobb baja?
- Instant hányás. - vágtam rá. - Na de figyelj, ne ezzel foglalkozz! - elvettem tőle a gumicukrot és az éjjeli szekrényére szórtam az ébresztőórája mellé. - Inkább azt kellene kitalálni, hogy hogyan álljak bosszút a családom haláláért és nagyra értékelném a segítséged!
Sokat gondolkodtunk azon, hogy mégis mi lenne a legjobb megoldás, de valahogy semmire sem jutottunk. Kopogást hallottam az ajtónkon. Elliot nyitotta ki, de amilyen gyorsan megtette, ugyanolyan gyorsan vissza is csukta.
- Ki az? - kérdeztem.
- Az az idétlen Ázsiai sz*rkupac. - morogta.
Joel. Mit akarhat? Még párszor kopogott, aztán olajra lépett.
Valaki ismét kopogott. Megint Elliot nyitott ajtót.
- Szia Hornblas!
- Helló Elliot! Bejöhetek?
Elliot beengedte. Egyenesen felém vette az irányt.
- Hornblasia, Harlekin igazgató hivat minket. - mondta, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam.
Elliot is velünk jött. Felmentünk az iskola legmagasabb pontjára. Bekopogtunk, Harlekin beengedett, Elliot pedig kint várakozott.
- Bocsánat, hogy ilyen váratlanul hívtalak ide benneteket. Az őrszemek kiszimatolták, hogy valamiben sántikáltok. Hm.. Mintha nem tudnám. Bosszút akartok állni a családotok igazságtalan haláláért. - mondta. - Talán tudok útmutatót adni. A pontos megoldást nemtudom, de annyit tudok mondani, hogy egy bizonyos helyen kell keresnetek a választ a dologra, hogy hogyan találhatjátok meg a gyilkost.
Egy könyv volt előtte kinyitva.
- Megköszönnénk a segítségét. - monsta Hornblas. - Kifejezetten tanácstalanok vagyunk.
Harlekin belelapozott a könyvbe.
- Ne kérdezzétek ki írta ezt a könyvet, mert magam sem tudom, név sincs feltüntetve rajta. Viszont azt írja, hogy ha ti rátaláltok egymásra és bármi kérdésetek van, akkor a holtakhoz forduljatok segítségért.
Hát persze! Kapcsolatba tudunk lépni a holtakkal, szóval a temetőben kell keresnünk a választ.
Elhagytuk az irodát, visszatértünk a lakásba. Hornblassal úgy beszéltem meg. hogy holnap nekifogunk a dolognak. Harlekin felmentett minket erre a hétre a tanítás alól, szóval lesz időnk keresgélni a választ.

52. fejezet - Ki vagy?

52. fejezet - Ki vagy?

Vasárnap reggel van. Kopogás ébresztett körülbelül 7 órakor. Hófehér hálóingemben odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Kómás állapotban alig ismertem fel a személyt, aki az ajtónál állt.

- Jó reggelt Liza! - ismerős női hang...

- Jó reggelt! - válaszoltam ásítozva.

Megdörzsöltem a szemem, amitől kezdett világosabbá válni a kép. Két fekete dolgot láttam magam előtt. Na de ki az a Liza? Én Hornblasia vagyok!

- Huuu... Nagyon ramatyul nézel ki... Jól vagy?

A látásom teljesen kitisztult. A két fekete tárgy valójában két hatalmas fekete szárny volt, a gazdájuk pedig nem más, mint...

- Rebeka! Mit keresel itt ilyen korán? - kérdeztem.

- Gondoltam benézek. Meg persze beszélnem kell veled. Pontosabban beszélnünk kell veled.

És ekkor a háta mögül előbújt Elizabeth és Veronika is. Mégis mit akarhatnak?

- Öltözz. Kimegyünk a parkba, ha nem bánod. Hozd magaddal Elliotot is. - utasított Eliz.

Bólintottam egyet, becsuktam az ajtót és felébresztettem a vámpírt. Furcsa... A lányok arca semmilyen érzelemről sem árulkodott. Sem harag, sem vidámság, se semmi.

Odadobta pár tiszta ruhát Elliotnak, hogy ne kelljen koránjában még azzal is bajlódnia. Én is felöltöztem, majd felhúztuk bakancsainkat, magunkra vettük téli kabátjainkat és elhagytuk a szobát. Az ajtót gondosan bezártam magunk mögött. A lányokkal úgy egyeztem meg, hogy a hotel előtt találkozunk. Gyors leszaladtunk a lépcsőn. A lányok kint vártak minket.

- Szervusz Elliot! - köszöntek a lányok kórusban.

Nekem persze minek köszönni? Elég egyszer, nem? Hát nem! :D Na de viccet félretéve...

A lányok társaságában kiválasztottunk egy padot, ahova ledobtuk magunkat, miután lesöpörtük róla a havat. Veroni pakrócot is hozott magával, hogy egyikőnk se fázzon fel a hideg padon. A parkot köd uralta. Nehéz volt túl látni rajta.

- Nos... Liza... Mostanában alig találkozunk. Úgy érzem valamit titkolsz előlünk, vagy csak nem akarod elmondani. Úgy gondoltam úgy lesz a legjobb, ha minnél hamarabb beszélünk veled, mert utálok halogatni. - magyarázta a bukott angyal.
- Hát jó. - mondtam. - Hogyan meséljem? Hosszan, vagy inkább röviden foglaljam össze?
A lányok egymásra néztek, majd egy kid gondolkodási idő után válaszoltak.
- Inkább röviden. - mondta Eliz mindenki nevében.
Nagyot sóhajtottam.
- Van az a legenda arról a farkasdémonról...
- Hornblasiáról? - kérdezte Rebeka.
- Igen.
- Na és? Mi van vele? - kérdezte Veronika.
Elliot a vállamra elemte a kezét bíztatásul. Gyorsan kiböktem.
- Én vagyok Hornblasia.
A lányok nevetésben törtek ki. Hát persze, hogy nem hitték el.
- Liza! Ez nevetséges! Nem lehet! - mondta hahotázva Eliz.
- Pedig így van. - mondta Elliot. - Netán bizonyíték is kell? - kérdezte.
- Hát nem ártana. - mondta Rebeka.
Elliot a kezébe nyomta az évtizetekkel ezelőtt írt könyvemet. Kinyitotta nekik azon az oldalon, ahol a ,,Liza" név áll pontosan, világosan, érthetően, gyöngybetűkkel leírva. A lányoknak leesett az álla. Veroni fenn akadt egy nagyon fontos részleten.
- Itt az van, hogy megtaláltad a testvéredet, Hornblast. Ebben az életben is itt kéne lennie, nem?
Elliot ismét lapozott pontosan arra az oldalra, ahol a névmagyarázat van.

,,Hornblas Wolf

Hornblas, a zene patrónusa.

Németül: a zene patrónusa = musik patron = MUSIK PATRON visszafelé NORTAKIS

Japánul: Wolf (angol) = farkas (magyar) = Okami (japán)

Hornblas Wolf = Nortakis Okami"

A lányok belehajoltak a könyvbe. Én a távolba tekintettem, a hotel felé. Egy fekete alak támaszkodott a falhoz.
- Mindjárt jövök... - mondtam, de ezt a lányok gondolom meg se hallották.
Ahogy távolodtam tőlük még hallottam, ahogy egyikőjük azt suttogja ,,Úristen...". Odamentem a fekete alakhoz. Szépen kisétáltam a ködből. Ott álltam mellette. Tisztán láttam.

- Szervusz Hornblas. - köszöntem.
- Szervusz Hornblasia.
Felém fordult, megfogta a karomat, maga elé rántott, a falhoz nyomott és megcsókolt. Elmondtam neki, hogy a barátnőim is már tudják a nagy titkot. Odavezettem hozzájuk. A lányok elrettenve néztek rá. Egy árva szót nem tudtak kibökni.
Hát... Fény derült a titokra immár előttük is. Hornblasszal mindent elmondtunk nekik a lehető legegyszerűbben és legrövidebben, hogy felfogják. Mostmár tudják ki vagyok.
- Hornblas...és Hornblasia... - mondta Rebeka szinte alig hallhatóan.
- Igen. - suttogtam válaszul Hornblasszal együtt.
Nem számított, hogy jéghideg és havas az asztal, a lányok akkor is térdre borultak előttünk. Ennyire híresek lennénk?
A semmiből hirtelen felbukkant Harlekin igazgató. Gondolom meglátta a lányokat, ahogy hajladoznak előttünk...
- Mi folyik itt? - kérdezte.
- Liza és Nortakis... - kezdett bele Elliot, de az igazgató félbeszakította szavát.
- Tudom fiam, tudom. - mondta Harlekin teljesen nyugodt hangon.
- Tudja? - kérdeztem. - Akkor mégis miért..?
- Neked kellett rájönnöd.
Mindenki erre várt. Mindenki azt várta, hogy felébredjek.
- Más tanár is tudja? - kérdeztem.
- Igen és arra várnak, hogy végre fejet hajthassanak a legendás Hornblasia és Hornblas történetének élő példái előtt. A tündérmese, melyet minden éjszaka szüleik meséltek minden okkult lénynek, végre véget ér. Befejeződik.
Az igazgató azt tervezi, hogy az egész iskolát kihívja a parkba és ,,befejezzük a kedvenc történetüket." Csakhogy még nincs teljesen vége a sztorinak... Azt meg már csak mi tudjuk, hogy mi lesz a vége.

Másnap...

Hétfő. Itt az idő. A nagy nap, mikor az egész iskola, az egész tanári kar és az igazgató is fejet hajt előttünk. Görcsöl a gyomrom... Nem vagyok az ilyesmikhez hozzá szokva.
- Nah.. Essünk túl rajta. - mondtam és Hornblasszal kézen fogva léptem ki a hotelból, ami előtt a park telis tele volt diákok rengetegével.
Még az őrszemek, a macskák is ott voltak.

,,Hornblasia Wolf legendája (rövidebb változat - ahogy a szülők minden éjszaka elmesélik)

Réges régen élt egy csodálatos család az erdő mélyén. Ez volt a Wolf család. Ebben a családban élt egy leány, kinek neve a mai napig legendás maradt. Ő volt Hornblasia Wolf. Nemes farkasdémon családban született. Ő volt a legfiatalabb. A család egy pompás, kisebb méretű palotában élt. A Démonvilágból olykor ellátogattak az Embervilágba. Viszont ez a mászkálás egy idő után abbamaradt a két világ közt, mivel magukra haragították az embereket. És hogy mivel? Hát a határtalan tehetségükkel. Az emberek megirigyelték zenetudásukat és elkergették őket. Hornblasia szüleinek két gyermeke volt eredetileg. Hm... Volt... Hornblasia báttya, Hornblas. A kisfiú 5-6 évvel korábban született a leánynál. Egy éjszaka a kisfiú eltűnt. Az emeleten volt a szobája. Csak egy nyitott ablak és egy vértócsa maradt utána. A család biztos volt benne, hogy halott, de Hornblasia mikor megtudta, hogy van egy báttya, a fejébe vette, hogy felkutatja. Megkeresi testvérét. Megkeresi szerelmét. Megkeresi a párját.

Idő közben a család magára haragította a Halált. Sokan azt hiszik az állapotra gondolnak ez alatt... Nem. A Halál nem egy állapot. A Halál egy személy. Egy angyal. Egy halott angyal, akit eldöntheti, hogy ki meddig élhet. A Halál féltékeny volt a Wolf családra. Irigyelte hatalmukat, legendás mivoltjukat és gyerekes módom az öröklétüket. Tehát a Halállal való harmóniából harag lett. A Halál lemészárolta az egész családot. Hornblasia viszont életben maradt. Tán még ma is keresi párját hófehér farkasbőrbe bújva az éjszaka leple alatt, a Halál ellen pedig még ma is a bosszúját forralja."

A történet rövidített változatát Harlekin olvasta fel a tömeg előtt. Utána jött a kiegészítés.

- Ők itt Hornblasia és Hornblas. - mondta ránk mutatva. - Hornblasia végre megtalálta testvérét új testében.

A tömegnek több magyarázat nem is kellett. Elég volt annyi bizonyítéknak, hogy felvettük egy időre farkas alakunkat. Senki sem kételkedett a történetünk és Harlekin állítása felett. Mindenki meghajolt előttünk. Pár diáktól kézcsókot is kaptam...

...de a történetnek még nincs vége...

Még csak most kezdődik...

51. fejezet - Ébredés

51. fejezet - Ébredés

,,Egy nap a falkámmal lementünk a hegyekből az erdőbe vadászni. Amint valaki fogott valamit, azonnal vitte is a barlangba, ahol megbíztam valakit, hogy maradjon ott és őrizze a zsákmányt. Egy hímfarkast hagytunk ott és egy terhes farkast. Ők alkottak egy párt. Annak a farkasnak tehát egyszerre két feladata is volt: őrizni az ételt és vigyázni az áldott állapotban lévő kedvesére.

Azon a napon tán az egerekből és patkányokból fogtunk a legtöbbet, de ugyanakkor rengeteg nyulat is találtunk. Az őzekből és szarvasokból sem volt hiány. Csak azokat az állatokat vadásztuk le, akik magányosak voltak. Családokra, ménesekre sosem vadásztunk, elvégre nekünk sem esne jól, ha például gyermekeinket, párunkat vagy szüleinket levadásznák a szemünk láttára.

Kettő-hámor fős csapatokra oszlottunk. Szinte azt az egész napot a vadászatnak szenteltük. Mikor leszállt az éjszaka, a falkám visszatért a barlangba. A Hold mutatta nekik az utat.

Én még egy ideig maradtam az erdőben. Egyedül akartam lenni egy kicsit.

Felvettem emberi alakomat és elindultam sétálni egyet. Hirtelen farkashangot hallottam... A barlang felől. Visszaváltoztam farkassá és futni kezdtem lakhelyünk felé. Lefékeztem, mikor láttam, hogy mi adta ki azt a hangot... Egy hatalmas, hófehér farkas állt a folyó melletti sziklán, melyet holdfény világított meg. Bundája vakítóan fénylett. Ott állt egyedül az éj sötét leple alatt és a Holdnak énekelt. Közelebb merészkedtem hozzá. Észrevett. Rám meredt hatalmas arany színű szemeivel. Tudtam, hogy nem egy átlagos farkas...de nem is vérfarkas... Olyan, mint én. Újra visszaváltoztam emberré és lassan közeledni kezdtem hozzá. Felém fordult és leült a sziklán velem szemben. Félre döntötte a fejét, mint aki valamit nem ért, vagy vár, hogy mi fog történni. Leültem a földre és én is vártam. Farkasszemet néztünk egymással. Hirtelen elrugaszkodott a szikláról és elém ugrott. Nem moccantam. Szaglászni kezdte az arcom és könnyek szöktek a szemébe. Lefeküdt elém és a fejét az ölembe tette. Jobb kezemet a fejére tettem és abban a szent minutumban a bundája korom feketévé vált és kezdett lassan visszahúzódni a bőre alá, karmai szintén visszahúzódtak, ujjai hosszabbá váltak, arca szintén más formát vett fel... Egy farkasdémon... Mint én.

Egy fehér bőrű, hosszú fekete hajú, viktoriánus goth ruhában lévő férfi feküdt előttem. Kinyitotta szemeit és rám nézett. Kék szemek... Egy farkasdémonra találtam.

A családom az egyetlen olyan klán, ahol farkasdémonok éltek. Mindenkinek hosszú fekete haja, hófehér bőre és kék szeme volt, pont úgy, mint ennek a fiatal embernek. Rokonom lenne?

Felült és könny csordult végig az arcán. Közelebb húzódott hozzám és szorosan megölelt. Azt se tudtam hirtelen, hogy erre hogyan kéne reagálnom... Visszaöleltem.

- Mi a neved? - kérdeztem suttogva.

- Hornblas... Te pedig...a hugom vagy. - mondta.

M... Megvan a...fivérem. Sírásban törtem ki. El se hiszem, hogy megtaláltam... Tudtam, hogy életben van!

- Végre megvagy! - mondta boldogan.

Felpattantam a földről, felsegítettem őt, farkassá változtunk és elvittem őt magammal a falkámba. A klán nagy örömmel fogadta őt. Attól a naptól kezdve mindig együtt voltunk. Szinte elválaszthatatlanok lettünk. Sokszor éreztem úgy, hogy ez inkább...hogy is mondjam... Szerelem, minthogy csak egyszerű testvériség...

Egyszer láttam őt úszni a tóban... A hátán szárnyak voltak kitetoválva. Megkérdeztem tőle, hogy miért van ott, mert hát ugye nekem nincs.. Elmondta, de ezt már nem írhatom le, mert azt mondta, hogy tartsam titokban. Kérését tiszteletben tartom, amíg csak élek.

Egy nap mi ketten kimentünk az erdőbe sétálni emberi alakban. Hideg, téli nap volt. A halálról beszélgettünk.

- Rossz látni, ahogy a falka minden tagja lassan meghal... Hogy bírtad ezt annyi éven át?

- Nem bírtam, csak elviseltem. Beletörődtem a fájdalomba. - válaszoltam.

- Értem. És mit gondolsz, számunkra mikor jön el a vég?

Ez egy elég gyerekes kérdés volt tőle. A farkasdémonok halhatatlanok... De akkor miért halt meg az egész családunk?

- Nemtudom...

- Én tudom. - mondta. - Majd akkor halunk meg, mikor a Halál úgy dönt, hogy eljön értünk. A családunkért is ő jött el. Ezért szöktem el. Kész csoda, hogy te túlélted.

- Mi?! A halál a gyilkos?! Na de várj... A halál csak egy állapot... Vagy nem? - tudakoltam.

- Nem. A Halál egy személy. Pontosabban egy halott angyal szerű lény. Arra lett kárhoztatva, hogy ő dönt, ki meddig él. Viszont ha egyszer valaki kihozza a sodrából, akkor mészárolni kezd. A mi családunkkal az volt a baja, hogy halhatatlan. A Halál is halhatatlan, de sokkal nagyobb az ereje, mint nekünk. Így a halhatatlanokat is meg tudja ölni, de van valami, ami ellen semmit sem tehet...

- És mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian.

- Az erős lelkeket sosem tudja teljesen megölni. Azok mindig újjá születnek. Ha egy olyan okkult lényt öl meg, akinek erős a lelke, akkor az képes az újjászületésre úgy, hogy ugyanaz az okkult lény marad, aki volt. - egy időre elhallgatott, majd folytatta. - Hornblasia... Te erős lélek vagy. Egy nap a Halál eljön érted, de te újjá fogsz születni.

ÉS BUMM!!! Ez az oka annak, hogy ezt a könyvet megírom. Hornblas szerint az új testem neve Liza lesz. Liza, tudom, hogy ezt most olvasod. Remélem hiszel nekem. Liza, te Én vagy. Te vagy Hornblasia. Én vagyok Hornblasia. Saját magamnak írtam meg ezt a könyvet, hogy minden emléket megmentsek benne. Na jó... Nem írtam le mindent... De Te vagy Hornblasia."

Becsaptam a könyvet és az ágy végébe dobtam. EZ NEM LEHET!!!

- Liza?! Mi a baj?! - kérdezte Elliot riadtam.

- Elliot... - alig kaptam levegőt. - Én...v-vagyok... H-Hornblasia.

- Tudom. - mondta.

- Mivan?!

- Nortakis... Őt kérdezd. Mindent meg fog magyarázni. Nekem mindent elmondott tegnap. Furcsa, de hittem neki.

Megragadta a kezem és kivonszolt az ajtón. A könyvet is magával vitte. Nortakis lakásáig meg sem állt. Dörömbölni kezdett az ajtón.

- És azt is tudnod kell, hogy nem én vagyok az igazi. Nem én vagyok a szerelmed. - mondta Elliot nyugodt hangon, mielőtt az ajtó kinyílt volna.

Nortakis beengedett minket, leültetett engem az ágyra, átvette Elliottól a könyvet és lapozni kezdett. Nem kellett sok idő, mire megtalálta, amit keresett... A kezembe adta a könyvet, melyben ez állt:

,,Hornblas Wolf

Hornblas, a zene patrónusa.

Németül: a zene patrónusa = musik patron = MUSIK PATRON visszafelé NORTAKIS

Japánul: Wolf (angol) = farkas (magyar) = Okami (japán)

Hornblas Wolf = Nortakis Okami"

Nortakis...lenne...H-Hornblas...?

- Hornblas? - kérdeztem tőle.

- Igen, Hornblasia.

Hihetetlen... Szóval ezért akart Nortakis, akarom mondani Hornblas segíteni nekem, mert előző életemben megkértem rá. Azért tette, hogy segítsen nekem felébredni. Ezért titkolta eleinte démonfajtáját, mert akkor túl gyorsan lebukott volna. Ezért volt nekem ő olyan ismerős első látásra. Emlékeztem rá. Ezért Wolf a vezetéknevem ebben az életben is. Annó én adtam Hornblasnak más nevet. Én írtam azt a könyvet. Én írtam le az emlékeimet. Én vagyok Hornblasia Wolf.

- Hogyan haltam meg? - kérdeztem.

- A Halál elbűvölt. Bedőltél neki és elfogadtad...a...mérget... Próbáltalak megállítani, de nem sikerült...

- Hornblasia... Olyan jó, hogy ismét így szólíthatlak! - vigyorgott rám Hornblas.

- Te nem haltál meg? - kérdeztem.

- Nem, én nem. Csak te. Én faragtam neked azt a koporsót és én is helyeztelek bele. Átkot bocsátottam a holttestedre, hogy ne kedjen el bomlani. Addig nem bomolhat a holttested, míg fel nem ébredsz ebben az életben. Mivel már fent vagy, elkezdődött a bomlás. - magyarázta.

- Az erdőben, mikor úsztál a folyóban... - mostmár szinte majdnem mindenre emlékszem. - ...láttam a tetoválásodat. Miért van az ott? És miért van most rajtam is?

- A könyvben olvashattad, hogy van valami, amire megkértelek, hogy nem írd le. Nos... Ezeket a szárnyakat szerelmes csókkal tudjuk tovább adni családon belül a másiknak. - mondta.

- Szóval...t-te...

- Igen. Szerelmes vagyok beléd, Hornblasia és tudom, hogy te is így érzel.

Fején találta a szöget.. Valóban szeretem őt, és ezt a könyvben is leírtam. Nincs értelme tagadni.

Elliot egyáltalán nem volt e-miatt haragos. Sőt! Megértette, hogy én és Hornblas összetartozunk. Hornblas a fivérem, a szerelmem, az életem, a mindenem.

- Most akkor... Mi lesz? Mindennek vége? Csak ennyi? - kérdeztem.

- Nem, nem csak ennyi. Előző életedben megfogadtad, hogy bosszút állsz a Halálon.

Hát persze! A halott családomért, önmagamért kell bosszút állnom. Csak az a kérdés, hogy hogyan...





50. fejezet - Erő

50. fejezet - Erő

Ma reggel arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam. Elliot próbált rájönni, hogy ez mitől lehet, de nem talált rá ésszerű választ. Az első tippje az volt, hogy tán allergiás vagyok valamire... De nem. Reggelinél helyet foglaltunk a lányok közt, majd pár perc után Nortakis is felbukkant.

- Szép jó reggelt mindenkinek! - köszönt és megsimította a hátam.

- Au! - elkaptam a csuklóját. - Ez fáj!

Furán nézett rám.

- Oh.. Neharagudj. Történt valami? - tudakolta.

- Nemtudom... Arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam.

- Értem. Suli után gyere át hozzám. Szeretném szemügyre venni. Hátha tudok rajtad segíteni. - mondta.

- Úgy, mint tegnap? - kérdezte tőle Elliot.

- Majd meglátjuk. - kacsintott Mr. Okami.

Elliot ide-oda kapkodta a fejét, majd kirohant az ajtón ezt ordítva:

- A POKOLBA MÁR!!! MENNYI VÁMPÍR VAN ITT?!

Bizonyára a képessége a ludas. Minden egyes fajtársa gondolatát hallja. Bizonyára hangosak a gondolataik és mindet egyszerre hallotta. Tökéletesen megértem, hogy kiakadt. Még meg kéne tanulnia korlátozni az adottságát. Remélem, hogy Nortakis ebben is tud segíteni.

Ahogy néztem, hogy Elliot kirohan az ajtón, hirtelen az egész kép eltorzult, majd a bejárat elemeire bomlott. Démonokat láttam körülötte, akik betonnal és fával dolgoznak a bejárat felépítésén. Az egyik démon egy tekercset tartott a kezében (bizonyára tervrajzféleség lehetett) és a többi démonnak dirigált, akik szorgalmasan dolgoztak. Szinte hallottam a szerszámok csörömpölését. Egy pillanatra a lányokra néztem, majd vissza a bejáratra. A látomás eltűnt. Ez megint a múlt volt.

Még nekem is van mit tanulnom a képességemmel kapcsolatban.

Tanítás után...

Nortakis kinn állt az udvaron. Odajött hozzánk és megkérdezte tőlem, hogy akkor át e megyek hozzá. Igent mondtam. Elliotot is kérdőre vonta.

- Mi volt az a nagy rohanás?

- Minden egyes vámpír gondolatát hangosan és egyszerre hallottam. Muszály volt kirohannom...

- Értem.. Akkor még csiszolnunk kell az adottságodon. - jegyezte meg Nortakis.

- A tanítás nekem sem ártana. - mondtam.

- Akkor holnap ismát találkozunk az erdő előtt. - mondta Nortakis, majd elvezetett Elliottól a szállodája felé.

Elliot visszatért a lakásunkba, Nortakis pedig elvitt magához.

Becsukta maga mögött az ajtót és felém fordult.

- Na mutasd! Had nézzem...

Hátrálni kezdtem.

- Te azt kéred, hogy vetkőzzek? - kérdeztem kissé döbbenten.

- Így is mondhatjuk... Különben hogy nézzem meg a hátad?

Dobbantottam egyet a jobb lábammal és a kezeimet ökölbe szorítottam.

- Nem vetkőzök!

Nortakis sóhajtott egy nagyot és közeledni kezdett felém.

- Pedig muszáj lesz..

- Nem!

- Akkor nekem kell megtennem.

Megragadta a pólóm alját és lerántotta rólam. Hirtelen a fal felé fordított és a melltartóm kapcsával babrált.

- Hé! Hadd abba! Perverz állat! Ez fáj! - kiáltottam.

- Ne mozogj! - nekinyomott a falnak, az egyik kezével az én kezeimet hátra fogta, a másikkal kikapcsolta a melltartóm és elengedett.

Gyorsan felkaptam a födről a pólóm és magam elé szorítottam.

- Te nem vagy normális! - szidkozódtam.

- Igen, tudom. Na mutasd.

Egy sóhaj kíséretében megfordultam.

- Basszus... Vérvörös az egész hátad. Ez fáj? - megérintette.

Felsikoltottam, annyira fájt. Javasolt rá egy kenőcsöt, melyet ő szokott használni égés vagy pirosodás ellen. A keveréket még ő állította össze kentaurvérből, szénné égetett denevérszárny hamvából, nágaméregből (a nága félig ember, félig kígyó szerű lény), sárkányvérből, fenyőfa enyvből és friss harmatból. A kenőcs vörös volt a vérből származó hemoglobin vérfesték miatt, de mikor felvittem egy cseppet a bőrömre próbaként, a vörös árnyalata egyáltalán nem látszott. Nortakis óvatosan bekente a hátam. Szinte azonnal felszívódott a keverék a bőrömön. Az égető érzés elmúlt. Felöltöztem és hosszan megöleltem Nortakist. Mérhetetlenül nagy hálával tartozom neki.

Másnap reggel...

- Liza! Kelj fel! Valami nem stimmel... - keltegetett Elliot.

Lassan kiyitottam a szemem.

- Mivan..?

- A hátad tele van fekete pontokkal és csíkokkal!

Gyorsan kipattantam az ágyból és a tükör elé vettem az irányt. A vámpír jól mondta. Tele vagyok apró fekete pontokkal és vonalakkal. Felöltöztünk és bevettük az irányt a teraszhoz.

- Nortakis! Ráérnél suli után? - kérdeztem.

- Még szép! Amúgy is megyünk...ömm...gyakorolni mi hárman, nem?

Remek. Ez is letudva. Tanítás után az erdő előtt találkoztunk. Még nem mondtam el Nortakisnak, hogy mi történt.. Most inkább az adottságainknak kellene szentelni az időnket.

- Ahhoz, hogy megtanuljátok használni a képességeteket, át kéne éreznetek, hogy mekkora erőt birtokoltok, majd meg kell próbálnotok minnél erősebb akarattal irányítani őket. - magyarázta a démon. - Szükségünk lesz pár vámpírra...

Ekkor Elliot meghalotta két vámpír gondolatait a közelben. A hangok felé nézett. Jeremy, Jonathan és Kilch sétáltak a park egyik járdáján. A meleg pár, Jeremy és Jonathan gondolatait hallotta meg.

- Oh! Ők megfelelnek. - dörzsöte össze a tenyerét Nortakis. - Akkor lássunk munkához.

Szólt a három srácnak, hogy üljenek le közénk a fűre. Mielőtt még hozzánk értek volna, a démon ezt súgta Elliotnak: - Próbáld meg kizárni a hangokat.

- Hé! Mizujs? - dobta le magát Kilch a zöld gyepre.

Nortakisszal próbáltunk elbeszélgetni velük minden féle hülyeségről, míg Elliot próbált minnél jobban koncentrálni a feladatára. Nem volt neki könnyű...

Fél óra után már mindenkinek elzsibbadt a lába, ezért sétálni mentünk. Elliot egész végig mögöttünk ment és koncentrált. 1 óra után próbálkozása sikerrel járt. Félre hívta Nortakist.

- Sikerült! Nem hallom őket! - mondta.

- Remek! Most akkor próbálj meg akaratosan a fejükbe látni. Mondjuk kezd...ömm...Jeremyvel!

Mind a ketten visszajöttek hozzánk és folytattuk a sétát és az üres fecsegést. Elliotnak 10 percbe se telt, mire tudott olvasni Jeremy gondolataiban, majd újra elhallgattatta őket. Úgy látszik Elliot sikerrel járt.

Visszamentünk a fűre. A srácoknak feltűnt, hogy Elliot egész végig egy szót sem szólt. Azt hitték rossz kedve van, ezért rávetették magukat a vámpíromra és próbálták felvidítani. Ebből lett egy kisebb palacsinta (vagy szendvics?) bunyó. Nortakisszal jól szórakoztunk rajtuk. :D

Most pedig rajtam a sor... El kell sajátítanom az erőmet. Mivel most semmi sem jelent meg előttem, ezért akarnom kellett, hogy bele lássak a múltba. Törökülésben, hosszú ideig bámultam az iskola épületét, hátha megjelenik valami a múltjával kapcsolatban, de semmi. Egy időre becsuktam a szemem, s mikor kinyitottam, már előttem is volt. Láttam, ahogy felállítják az épület tartógerendáit. Láttam, ahogy kinyitják az egyik tekercset, melyen az építési tervek voltak. Láttam, hogy a démonok milyen szorgalmasan és fáradtságosan dolgoznak rajta. Újra lehunytam a szemem, majd mikor felnyitottam, a látomás eltűnt. Sikerült.

A gyakorlás meghozta gyümölcsét. Mostmár nem kell Elliotnak kirohannia a teraszról, nekem pedig nem kell megiijdenem, ha hirtelen a szemem elé tárul a múlt.

Nortakisszal megbeszéltem, hogy megint fel szeretnék menni hozzá. Elliot egedéjét kellett kérnem, mert hát úgy vettem észre, hogy megint féltékenykedik. Beleegyezett a dologba annak feltételével, hogy ő is jöhet. Elköszöntünk a srácoktól és felmentünk Nortakis lakásába.

Ismét levettem a felsőm, s mikor megfordultam, hogy megmutassam a hátam, a vámpírom elájult. Persze ebből csak egy nagy puffanást hallottam.

- Hékás! Mi történt? - kérdeztem.

- Liza...ne fordulj meg...

- M-miért? Nagyon rondán néz ki? - ez alatt a hátamra céloztam.

- Nem. Sőt!

Nortakis a tükörnek háttal állított és a kezembe adott egy kisebb tükröt, hogy meg tudjam nézni a hátam. A látvány hihetetlen volt... A hátamon egy tetoválás díszlekedett. Szárnyak.

- A csók... - suttogta a démon szinte alig hallhatóan.

Ez őrület. De miért..?



49. fejezet - Farkasévek

49. fejezet - Farkasévek

,,Farkasdémon"

,,A tűzvész után még sokáig bújkáltam. Magányos Hornblasia lettem... Egy barlang vált az otthonommá és szinte sosem változtam vissza. Mindig farkasként jártam a megmaradt erdőben.

Évtizedekkel később jöttek más démonok is. Pontosabban egy bizonyos család, a Diamond család tért meg hozzám az erdőbe. Az erdőt úgy hitták már senki sem uralja. Azt hitték, hogy az őrzők, a Wolf család kihalt, de hatalmasat tévedtek. Én még éltem, de nem mutatkoztam náluk. Csak egy átlagos farkas számítottam. Azt meg kell hagyni, hogy egy kissé nagyobb, mint a többi farkas, de nem gyanakodtak. Az erdő még mindig az enyém volt. Szövetséget kötöttem Tradus-szal, a hegyek őrével és Singapur-ral, az erdő őrével. A számunkra ismeretlen démoncsalád két részre választotta az erdőt. Azt a részt, ami leégett, elnevezték Kopár völgynek, a megmaradt rész pedig a Suttogó erdő lett, tehát Singapur a Suttogó erdő őre lett. A Kopár völgyet senki sem őrizte.

Szövetkeztem pár farkassal, íggy létrehoztam a saját klánom. Lett egy farkasfalkám. Ez volt az első falka a Démonvilágban, melyben az uralkodó nőstény. Ez a falka lett tehát a családom. Együtt vadásztunk, játszottunk, harcoltunk, kutattunk, ettünk, aludtunk... Szinte mindent együtt csináltunk. Csodás család volt. Az új jövevényeket (legyen az újszülött vagy fogadott) szivesen láttam klánomban. Segítettem a apróságoknak felnőni. Tanítottam őket vadászni és harcolni.

Mikor a csapatban egy egyed kilehelte utolsó lehelletét, akkor mindig visszaváltoztam régi alakomra és eltemettem. A farkasokat a másik külsőm nem zavarta. Hamar megszokták. Később már csak akkor változtam vissza, mikor vadászni, harcolni vagy keresgélni mentünk az erdőbe.

Pár év elteltével már nem bírtuk tovább az erdőben. A többi újonnan jött démon miatt túl nagy volt a hangzavar, ezért felmentünk a hegyekbe segítséget kérni Tradustól. Adott egy barlangot nekünk, hogy ott nyugodtan tudjunk élni. Természetesen a hegyekből muszály volt visszatérnünk vadászni az erdőbe, de állandó lakhelyünk a barlang lett.

A farkasok megtanulták a nevemet, én pedig megtanultam igazi farkasnak lenni. Persze ez sosem volt teljes. Mindig megmaradtam farkasdémonnak. Az utolsó farkasdémonnak. Tudod, az a rossz az öröklétben, hogy ha már teljesen bele is fáradtál mindenbe, nem halhatsz meg. Nem tudsz meghalni. Én már nagyon fáradt voltam, de nem haltam meg. Nem halhattam meg, és nem csak azért, mert halhatatlan vagyok, hanem mert nem hagyhatom itt a falkám. Még csak véletlenül sem. Volt pár olyan helyzet, hogy elvesztem az erdőben, de a falkám mindig megtalált. Gondolj bele, hogy ha egyszer újra eltűnnék, de holtan találnának meg, akkor mekkora fájdalom mardosná őket... Nem hagyhatom őket itt, egyedül, vezér nélkül. Ők az enyéim, én pedig az övéké vagyok.

Egy nap szokatlan dolog történt. Egy olyan farkas került hozzánk, aki nagyobb volt a többieknél, de kisebb volt nálam. Biztos voltam benne, hogy ő nem csak egy egyszerű farkas, de nem is démon. Az erdőben találtunk rá. Meg volt sérülve. Az egyik éjszakán láttam őt emberré változni. Odamentem hozzá, és egy fiatal lányt láttam. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy ő egy vérfarkas, de csak félig. Apja vérfarkas volt, anyja pedig egyszerű ember. Anyja belehalt a szülésbe, apja pedig elhagyta őt, mikor felnőtté vált. Elmenekült az emberek elől a Démonvilágba.

- Ki támadott meg? - kérdeztem.

- Nem emlékszem... Ez az egész eléggé zavaros. Talán félig ember, félig ló volt, de többen is voltak.

- A kentaurok...

Beszéltem a kentaurok vezérével, aki a lány megbocsájtását kérte. Begbocsájtott nekik.

Mivel csak félig vérfarkas, ezért nem él örökké. Mikor megtaláltuk, 21 éves volt. A falkám tagjai sem éltek örökké, de ez a lány több évet kapott ajándékba a természettől, mint a farkasaim. Kineveztem őt alvezérré.

Van az öröklétnek mégegy hátránya... Végig kell nézned, ahogy körülötted mindenki megöregszik, majd meghal. Ezzel a lánnyal is ez történt. Évtizedről évtizedre, egyre öregebb lett. Az apjától örökölt még pár évet, majd 118 éves korában meghalt. Majdnem 100 évet volt köztünk. Mindenkinek nehéz volt elbúcsúzni tőle. Kurona... Nyugodj békében, drága fogadott kishúgom...

96 év Kuronával... Nehéz, de muszály volt tovább lépnie a falkának.

Kb. 50 év elteltével a démonok építkezni kezdtek az erdőn kívül. Tán egy intézményt építettek. A neve Diamond School lett. A Diamond család vezetője, Harlekin lett az iskola igazgatója. 4 év után az egész családja kihalt. Pontosabban megölték őket annak ellenére, hogy halhatatlanok voltak. Maga a halál jött el értük. Harlekin egyedül maradt. Pont úgy, mint én. Harlekin is talált magának szövetségeseket, akik segítettek neki vezetni az iskolát. Az erdőből befogadott pár tehetséges vérállatot, hogy tanárok legyenek az intézményben. Hamarosan az is kiderült, hogy az iskolát kiknek állította. Ahogy Kurona, a diákok is az Embervilágból származtak. Biztosított nekik szálláshelyet. Ezek a diákok mind okkult lények voltak. Bukott angyalok, démonok, vámpírok, vérállatok, furrik, mágusok, boszorkányok, alakváltók és még sorolhatnám... Le voltam nyűgözve. Remek ötletnek tartottam. Ementem az iskolába, egyenesen Harlekin szeme elé. Gondoltam, hogy az irodája a legmagasabb torony legtetején van. Emberi alakomban mentem fel hozzá. Sokat beszélgettünk a diákokról és rólam is kérdezett pár dolgot. Legjobban a fajtám érdekelte. Hallott a Wolf családról. Még jómagam sem tudtam, hogy ilyen híres a családom. Elmeséltem a családom halálának történetét és magamról is mondtam pár alap dolgot.

- Farkasdémon vagyok, valószínűleg az utolsó.

- Valóban? Ugye tudja, hogy maga egy legendás személy? Szinte mindenki hallott a híres Wolf csládról. Mondjuk jómagam akkor hallottam róla, mikor idejöttem. Mondja, maga hol él? - kérdezte.

- Egykor az erdőben éltem a falkámmal együtt... - ekkor elgondolkodtam.

Biztos jó ötlet neki elmondanom, hogy hol élek a fogadott családommal? Egyáltalán adott rá okot, hogy bízzak benne? Hát persze, hogy nem...

- Magának van falkája?!

- Igen. Alapítottam egyet.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán lezártam a beszélgetést és visszarohantam az erdőbe. Talán nem is volt olyan jó ötlet elmenni hozzá.

A nem vérszerinti rokonaim előtt mindig titkoltam valamit. A farkasokkal is ez volt a helyzet. Tudták, hogy mi vagyok és el is fogadták, de a farkasdémonoknak van mégegy rejtélyes testi adottságuk. Ezt neked, kedves olvasóm, nem árulhatom el. Ez egy hatalmas titok, melyről egyetlen könyvben sem írnak. Annyit azért megsúgok, hogy kép erről a testi adottságról van, csak nem ebben a könyvben, hanem valahol a házamban volt. A folyosón, mely tele volt aggatva képekkel, de kétlem, hogy egyetlen kép is megmaradt volna. A tűzvész óta nem jártam ott, vagyis közel 200 éve. Rossz úgy visszanézni erre a 200 évre, hogy mégis mennyi halált néztem végig. Elszomorító..."

Becsuktam a könyvet és letettem. Meg kéne etetnem a denevért, aztán irány az ágy. Szegény Elliot még mindig nem heverte ki a csókot, amit Nortakistól kapott.

- Picuuur! Vacsora!





48. fejezet - Adottságok

48. fejezet - Adottságok

- A tegnapit vegyem úgy, hogy megcsaltál?

- Dehogy! Fogalmam sincs, hogy tegnap mi törtét.. - válaszoltam.

- De élvezted? - kérdezte Elliot felvont szemöldökkel.

- Hát....ömm....

- Na erről beszélek!

- Figyelj.. A tegnapira nincs válasz, de abban biztos vagyok, hogy nem csalta-

A szavamat félbeszakította egy ajtókopogás. Nortakis. Remélem ő az. Odamentem és ajtót nyitottam neki.

- Jó reggelt! - Joel rontott be. A pokolba..

- Mit akarsz?! - kérdezte Elliot fenyegetően.

- Látom még mindig nem láttok szívesen. De sebaj! Liza, ezt valaki neked küldi. - felém nyújtott egy fehér borítékot, melyen nem állt név.

- Ki küldi? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs... Egy teljesen idegen srác adta nekem oda. Asszem harmadikos... Talán a hosszú hajú barátotok egyik osztálytársa.

Átvettem tőle a borítékot és felnyitottam. Egy öreg nyomdapapír volt benne, melyre gyöngybetűkkel ezt írták:

,,Te és Elliot gyertek le a parkba tanítás után.

Nincs semmi komolyabb célja, csak légyszives gyertek le.

Szeretnék pár dolgot mutatni, főleg neked, Liza, de úgy érzem,

hogy talán ezzel Elliotnak is tudok segíteni.

Amit ma látni fogtok, azt már rég nem tanítják az iskolában.

Rejtélyes okok végett betiltották. Szerintem az az oka,

hogy nem akarják, hogy a diákok ,,túl" erősek legyenek a

tanáraikhoz képest. Félnek, hogy fellézadunk (mondjuk én már rég

megtehettem volna).

Szóval ma délután 3-kor találkozzunk a parkban!

U.i.: Azért írtam levélben, mert ha csak úgy beállítottam volna hozzátok,

akkor szerintem Elliot megölt volna a tegnapi miatt. Ja és bocsi. Nem bírtam megállni.

Üdv: Nortakis Okami"

- Nah? Mit ír? - kérdezte Elliot.

- Nortakis küldte. Ma találkozunk a parkban, mármint úgy, hogy te is jössz. - válaszoltam.

- Tudtam én, hogy az a sötét bájgúnár akar valamit! - horkant fel Joel.

- Te még mindig itt vagy?! Kifelé!!! - Elliot kikergette a lakásból és kikapta a kezemből a levelet.

Eleinte tiltakozott a dologgal kapcsolatban, mert hát egy kicsit még mindig mérges Mr. Okami-ra, de sikarült megegyeznünk, szóval ma 3-kor nem okozunk csalódást Nortakisnak.

Tanítás után...

- Hé! Hová siettek? - kérdezte Kilch.

- Sehova, csak sietünk. - válaszoltam.

Kilchnek ennyi elég volt, de a lányok nem hagytak nyugodni.

- Haggyatok már! Nem mindegy az nektem, hogy hová megyünk?! - kérdezte Elliot.

Nem várta meg a választ. Megragadta a karomat és kivonszolt a suliból. Rápillantott a karórájára.

- Francba! Késésben vagyunk!

Bementünk a parkba. Nortakis egy padon ülve várt minket.

- Örülök, hogy eljöttetek. - üdvözölt.

Felállt a padról és átmentünk a füves részre. Leültünk és egy ideig kínos csendben néztük egymást.

- Ömm... Akkor miért is hívtál ide minket? - kérdezte Elliot.

Nem akarta azonnal a lecseszéssel kezdeni a beszélgetést. Meg hát Nortakis már levélben bocsánatot is kért, szóval nincs ok a veszekedésre...asszem.

- Ja tényleg! - csapott a démon a homlokára. - Na szóval.. Vannak egyes okkult lények, akik rendelkeznek bizonyos különleges képességekkel...adottságokkal. Ez tévedés. Minden egyes okkult lény rendelkezik különleges képességgel.

- A levélben azt írtad, hogy ,,már nem tanítják". Ezt hogy érted? Mi az, hogy ezt tanítani kell? - tudakoltam.

- Nem mindenki tudja azonnal elsajátítani az adottságát. És vannakk olyanok is, akiknek nem jön elő azonnal. Valahogy elő kell csalogatni. - magyarázta.

- És te tudod hogyan kell, igaz? - kérdezte a vámpír.

- Igen.

- Akkor te tisztában vagy ezzel az adottságoddal, ugye? Tudod használni is? - tudakolta tovább Elliot.

- Igen.

Egy képesség, mely mindenkit erősebbé tesz. Engem és Elliotot eléggé csábított a dolog. Vajon bennünk is van valami? Elő lehet csalogatni? Tudjuk majd használni? Biztos.

Elképzelésem sincs, hogy ilyen erőt hogyan lehet használni. Mondjuk nem lehet annyira különb a mágiától. A mágiában vannak bizonyos eszközök, melyek segítenek a belső erőnknek a felszínre jutni. Talán itt is ez a helyzet... Vagy nem?

- Az én adottságom az, hogy ha hozzáérek egy élőlényhez és ha nagyon erősen koncentrálok, akkor képes vagyok belelátni az emlékeibe. Legyen az növény, állat, ember vagy okkult lény. Akár egy halott is.

- Hogyan tudod ezt bizonyítani? - kérdezte Elliot.

Kételkedik Nortakisban. Elliot nemnagyon fogadja el ezeket a dolgokat. Talán még azt a képtelen tényt is nehéz volt neki elfogadni, hogy ő egy vámpír. Néha teljesen olyan, mint egy ateista (hitetlen).

- Ha ezt csinálom és hozzáérek valaki máshoz, akkor ő is látja az emléket. - mondta Nortakis. - Asszem egyszerűbb lesz megmutatnom.

Átvezetett bennünket egy olyan részre, ahol a fű kissé fel volt túrva, szét volt taposva. Sejtem, hogy mi ez a hely.

- Vajon itt mi történt..? Lássuk.

Leült a fűre velünk együtt, megfogott egy fűszálat mely kis idő után nagyon halványan elkezdett fényleni. Megfogta Elliot kezét. Elliot reszketni kezdett, pupillái összeszűkültek. Látta. Elkapta a kezét.

- Liza... Nézd meg... - mondta.

Megfogtam Nortakis kezét. Sejtettem. Ez az a hely... Mindent ennek az apró fűszálnak a szemszögéből láttunk. Ez az a hely, ahol én és Tilda összeverekedtünk. Félelmetes volt látni, ahogy Tilda azt a kést a combomba szúrja. A már rég összeforrt seb fájni kezdett. Borzalmas.

Nortakis elengedte a növényt, és a félelmetes kép eltűnt. Nortakis megsimogatta a combomon a kés helyét.

- Sajnálom. Borzalmas lehetett. - mondta.

- Enyhe kifejezés.. Én ezt élőben végig néztem. Itt álltam és néztem, ahogy a barátnőm majdnem elvérzik. Ő pedig itt, ezen a kitaposott helyen feküdt... - mesélte Elliot sokkosan.

A régi érzések előtörtek mindekettőnkben. Már épp kezdtem elfelejteni Tildát...

- Hogyan lehet előhozni a képességeinket? - kérdeztem.

- El kell mennünk a temetőbe. - mondta Nortakis. - A holtak segítenek az ilyen esetekben. Ez a másik oka annak, hogy betiltották az ezzel foglalkozó tanórákat. Nem mindenkire vannak jótékony hatással a halottak. - mondta és elindultunk a Wolf család temetőjébe.

Mikor odaértünk, akkor Nortakis nekidőlt az egyik fának. Kérte, hogy mi is tegyük ezt. A holtak megmaradt energiáit a természet vette át. A sírjaik föl˜ött elhelyezkedő fák. Ezekre az energiákra kell koncentrálnunk. Meg kell próbálnunk felvenni egy részüket. Ezek lesznek azok az engérgiák, melyek segítenek rajtunk, de ez még csak az első fázis.

Adrenalinra lesz szükség, melet a túlzott izgalom vált ki. Kínzásra van szükségünk. Nortakis munkához látott. Előkapott egy kést és ejtett egy-egy apró vágást a nyakunkon, majd folytogatni kezdett minket. Mikor már majdnem elájultunk, eleresztett minket. Ütésekkel is kínzott minket, melyek belilultak. Ezek olyan ütések voltak, hogy egy átlagos ember csontjait simán el lehetett volna törni velük.

Nem menekülhettünk. Az eredményért meg kellett szenvednünk. Nortakis sem élvezte, hogy bántania kell bennünket, de nincs más választása, ahogy nekünk sem. Meg kellett tanulnunk tűrni azt, amit csinál.

Jóformán laposra vert minket. Tele voltunk lila foltokkal és már mozogni sem bírtunk. Itt ért véget a dolog.

- Nos? - fölénk hajolt. - Éreztek valamit?

- Fájdalmat bazdmeg... Fájdalmat... - válaszoltam ingerülten.

Teljesen elhagyott minket az erőnk.

- Te szadista barom. - motyogta Elliot.

- Figyelj, én sem élveztem, ahogy ti sem. Szadista vagyok, az igaz, de ezt nem élvezetből tettem. Egyébként van gyógymód a sebek eltüntetésére, de nem hiszem, hogy tetszeni fog. Főleg neked, Elliot.

Elfogott mindkettőnket egy nagyon furcsa érzés. Egyszerre éreztük magunkat gyengének és erősnek. Testileg gyengék, lelkileg erősek lettünk. Elképesztő...

Elliot felállt, nekem nem segített. Önszántunkból kell felállnunk.

- Ti is halljátok? - kérdezte.

- Mit? - tudakolta Nortakis.

Én sem hallottam semmit.

- Valaki itt van, és asszem beszél. Rólunk. - mondta.

Reccsenést hallottunk a fák közül. Nortakis a hang után iramodott és Joellel tért vissza. Megvan a betolakodó. Mr. Okami egy fához vágta őt.

- FOGD BE A MOCSKOS POFÁD!!! - ordított rá Elliot és pofon vágta.

- De Elliot... Semmit se mondott. - motyogtam.

- Mi a... Elliot? Mire gondolok? - kérdezte Nortakis.

- Honnan tudjam?!

- És én? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs. - Joel felé fordult és ismét levágott neki egyet. - MONDTAM, HOGY FOGD BE!!!

- Meg se szólaltam! - mondta Joel.

Nortakis megfogta Ellior kezét és gondolom belenézett a nemrég megtörtént emlékeibe. Odament Joelhez és ő is ütni kezdte.

- Valaki magyarázza már el, hogy mi folyik itt. - motyogtam a földről.

- A vámpírod gondolatolvasó lett, de csak a saját fajtája gondolatait hallja. - magyarázta Nortakis.

Felkeltem a földről. A távolban mintha tűz tombolt volna. Rajtam kívül senki se látta. Futni kezdtem felé. A fiúk utánam jöttek, Joel pedig elmenekült. Mikor odaértem, egy lángoló erdőrészt láttam. A Suttogó erdő fele lángokban állt. A fiúk felé fordultam.

- Gyorsan hívjatok tanárokat! LÁNGOL AZ ERDŐ!!!

Értetlenül néztek rám.

- Te miről beszélsz? - kérdezte Elliot.

- Arról! - mutattam a lángoló erdőrész felé.

Igen ám, de a láng és az erdő eltűnt. Térdre rogytam. A Kopár völgy és a Suttogó erdő határán vagyunk.

- Úgy tűnik a mi kis Lizánk látja a múltat. - mondta Nortakis és felsegített a földről.

Ez hát az én adottságom. Látom a múlt katasztrófáit.

Kimentünk az erdőből vissza a parkba.

- Említetted, hogy ezeket meg lehet gyógyítani. - mondta Elliot a démonnak - És azt is mondtad, hogy nem fog tetszeni a dolog.

- Igen, igen. Szerintem nem akarod tudni, hogy hogyan. - vigyorgott.

Elliottal egymásra néztünk, majd vissza Nortakisra.

- Mondd el. Nem akarok laposra verve megjelenni holnap a tanárok és diákok közt.

- Oké... - sóhajtotta. - Meg kell, hogy csókoljalak.

Na igen... Ha egy démon (aki bántott) megcsókol, akkor a sebek eltűnnek.

- MIIIVAAAN?! - akadt ki a vámpír. - Na nem! Szó sem lehet róla! Nincs esetleg más gyógymód?

- De van. Megvárod, hogy a sebek begyógyuljanak. Ez olyan 2-3 hétig biztos el fog tartani.

- Basszus...

Elliot nem akar holnap agyon verve mutatkozni a suliban, ahogy én sem. A leggyorsabb gyógymód Nortakis csókja. Elliotnak nincs más választása. Hagynia kell, hogy a démon megcsókolja őt.

Egyikük sem örült a dolognak, de muszály megtenniük. Megtették...

- Elliot? Ezt vehetem úgy, hogy megcsaltál? - nevettem.

- Hahaha... Nagyon vicces. - törölgette a száját, ahogy Nortakis is.

A démon odajött hozzám és megtette amit kell.

Mi vagyunk mostantól az egyetlenek, akik rendelkeznek az adottságaikkal a suliban. De Nortakis honnét tudhatott erről, mikor ezt már rég nem tanítják a suliban? Még csak harmadikos, és a tanítási módszert már minimum 10 éve nem használják. Honnan tudta?

- Hűha... - sóhajtotta a démon a csók után. - Most csináltam ilyet először, de imádok gyógyítani.

- Nortakis! Én voltam az első, szal ezt mégegyszer meg ne halljam tőled, légyszi! Jó?

Szegény Elliot. XD

- Oké. Bocsi. - nevette el magát a démon. - Nehéz életed volt az Embervilágban. Ellenségek, hazugok, rosszakarók, kétszínű emberek... Sajnálom. Nem ezt érdemelted, de mostmár biztonságban vagy. - mondta nekem.

Hát persze.. Belenézett az emlékeimbe.