42. fejezet - Megvagy

42. fejezet - Megvagy

- Liza, kelj már fel! El fogunk késni! - ébresztgetett Elliot.
- Jolvan... Már fent vagyok... - morogtam.
Elliot kirángatott az ágyból és beküldött a fürdőszobába készülődni. Mikor már összeszedtem magam, elindultunk a teraszra reggelizni. A lányok már rég ott voltak, kivéve Veronikát. A jelek szerint ismét ellaludt, vagy az is lehet, hogy beteg. Mindegy. Nem akarom rögtön reggel elárasztani kérdésekkel Elizt.
Ismerős lépteket hallottam a hátam mögött.
- Sziasztok!

- Szia Nortakis! - köszöntem vissza Elliottal.

- Leülhetek? - kérdezte.

Rebeka mellett volt egy üres hely, mivel ugye Veroni megint nem jött. Nortakis helyet foglalt köztünk. Arra gondoltam megköszönöm a tegnapi napot, de nem akartam, hogy a lányok kérdezősködjenek, ezért inkább nem szóltam.

- Ömm... Nortakis? - nézett Rebeka furán a hosszú hajú srácra.

- Igen? - kérdezte vissza, majd egy ideig elgondolkodott, majd ismét megszólalt. - Basszus! Nektek még be sem mutatkoztam! Sajnálom! Nortakis Okami vagyok.

Mivan? Hiszen tegnap már bemutatkozott! Miért teszi meg ismét?

- Hányadikos vagy? - kérdezte Eliz.

- Ömm....izé.... Jelenleg harmadikos.

- Eliz, ezt már tegnap kérdezted tőle, nem? - tudakoltam.

- Mikor kérdezhettem volna? Tegnap nem is beszéltünk.

Miiiii?! Itt valami nem stimmel... Nagyon nem... Begolyóztam volna?

- Ha most megbocsájtotok, sietnem kell órára. - felpattant a székről. - Az én csoportom hamarabb kezd a többinél. Ebédnél találkozunk. Sziasztok! - ezzel kirohant az ajtón.

- Különös srác. - mondta Eliz.

Ez már megtörtént. Tegnap megtörtént. Esküszöm...

- Milyen nap van ma? - kérdeztem Elliottól.

- Csütörtök. Miért kérded?

- Basszus.... - sóhajtottam.

- Van valami baj? - kérdezte Rebeka.

- Ömm.. Nincs. Menjünk órára.

Ugyanaz a feladat, ami ,,tegnap". A vámpírok kaptak egy mókust. Jeremy nyert és megehette. Ez nem lehet igaz...

- Mivan Liza? - kérdezte Kilch és ledobta magát mellém a földre.

- Mi volna? - kérdeztem vissza.

- Min filózol annyira?

- Semmin, csak elbambultam. - válaszoltam.

Hazudtam. Megint. Nem mondhatom el neki. Meg persze senkinek sem.

- Hé csajszi! Valami baj van? - kérdezte Jonathan és leült velem szemben. Ismét a kezeimmel játszott.

- Nincs semmi baj, csak kicsit elgondolkodtam pár dolgon.

- Mint például? - kérdezte John.

- Muszáj tudnotok?

- Igen, feltétlenül. - vigyorgott rám Kilch, ahogy ,,tegnap".

- Hallottatok az új srácról a harmadikban? - kérdezte John.

- Hallani hallottam róla, de semmit se tudok róla, csak a kinézetét. - válaszolta Kilch, a kis furry.

- Szégyen! A nevét se tudod? - tudakolta tovább John.

Kilch nemet intett a fejével.

- Nortakis.

- Mi? - kérdezték értetlenül felém pillantva.

- A neve Nortakis. - ismételtem meg, ahogy már korábban is tettem.

- Különös név. Létezik egyáltalán ilyen? - kérdezte tőlem Kilch.

- Ha ő mondja, akkor biztos.

Ebédidő. Nortakis is ott volt.

- Üdv ismét! - köszönt és mellém ült. - Guten Apetit!

- Köszönjük, neked is! - zengtük vissza majdnem egyszerre.

- Danke schön.

- Németet tanulsz? - kérdezte Elliot.

- Nem. Nincs szükségem tanórákra. Folyékonyan beszélek németül.

A többiek kigúvadt szemekkel és tátott szájjal meredtek rá. Én nem zavartattam magam. Nyugodtan ebédeltem tovább.

- Was? - kérdezte felnézve a tányérjából.

- Nichts. - válaszoltam ismét a többiek helyett is és mindenki tovább evett.

Ebéd után visszamentünk az erdőbe. Mindenki Coyote tanárnőtt kereste a szemével mindenütt.

- Gyertek utánam. Sejtem, hogy hol lehet. - jelentettem ki és mindenkit elvezettem a folyóhoz, ahol a tanárnő a folyóban úszkáló nyaklánctolvajra vadászott.

Kilch kérdőre vonta ismét. Ugyanaz volt a válasz. Hát mi más?

Vacsoránál Nortakis ismét próbálta kioktatni Elizt, hogy ne beszéljen teli szájjal. Elliot híres tejszinhab bajusza, és Nortakis tejszinhabos nyelve ismét nagy sikert aratott.

A folyosón Joel ismét elkapott.

- Hé cica! Mi volt ez ott az ebédlőben? Pasizol? Hmm? - kérdezte gúnyosan.

- Ezt már egyszer eljátszottad velem, nem?

- Nemhinném.

- Kérlek haggy békén! - jelentettem ki ingerülten.

- Dehogy hagylak! Én voltam az első, aki meg akart téged szerezni!

- Oh, valóban? - lépett mellém Elliot.

- Menj innen Lonely! Ez nem a te dolgod! - lökte el Joel.

- Mi van itt? Bunyó? Beszállhatok? - hallatszott Joel háta mögül.

- Mivan?! - fordult meg. Nortakis. Ismét. - Nem tudom ki vagy, de húzd innen a beled, de nagyon gyorsan!

- Azt nem tehetem. - válaszolta hidegen. - Szóval Elliot? Beszállhatok?

- Naná! - ropogtatta meg az öklét. A két védelmezőm fenyegetően közeledett Joel felé.

- Kis pisisek! Nem tudtok megverni! Másodikos vagyok! - kiáltotta.

- A korod szart se ér b*zdmeg. Legalább is számomra. - mondta Nortakis és pofonvágta.

Joel hátra tándorodott és nekiment a halnak.

- Tünjetek innen!

- Akarsz mégegyet? - kérdezte Elliot. Nem várta meg a választ. Levágott egyet Joelnek.

- Fuss. - suttogta Nortakis.

Joel fejvesztve rohant el tőlünk.

- Jól vagy? - kérdezte Elliot.

- Igen, de figyi... Muszáj volt ezt?

- Igen. - válaszolta a két srác és pacsit adtak egymásnak.

Ugyanaz, mint tegnap...

- Liza, nagyon mélyen aludtál ma reggel. Azt hittem sosem ébredsz fel. - mondta a vámpírom.

A jelek szerint...a ,,tegnapi" napot...csak álmodtam? Ma meg szinte minden ugyanúgy történt, mint álmomban. Remek... Megvárom a mai nap végét, holnap pedig remélhetőleg nem kell azon idegeskednem, hogy milyen unalmas lesz mégegy nap.

Nortakis elrabolt Elliottól, átöltöztetett és kivitt a parkba, ahogy tegnap is.

- Farkasdémon.

- Mi? - kérdeztem, mintha nem tudnék semmiről sem.

- Farkasdémon vagy. - ismételte.

- Igen.

- Tudod ki volt az u- ? - kérdezte VOLNA, ha félbe nem szakítom szavát.

- Hornblasia. Hornblasia Wolf. Honnét ismered?

Elmosolyodott.

- Az nem fontos. Milyen a zenei izlésed? Melyik műfajt hallgatod?

- Többnyire metalcore, hardcore, heavy metal, thrash metal, black metal és még rosolhatnám, de olykor hallgatok klasszikus zenét is.

- Oh. Akkor jól választottam rád a ruhákat. Amúgy tetszik?

- Még szép! Imádom! - válaszoltam lelkesen.

- Csodás. Lenne egy kérdésem, de ha most random felteszem, félek, hogy tolakodónak tartasz...

- Elliotról van szó, ugye?

- Igen, de honnan tudtad? - kérdezte csodálkozva.

- Csak megérzés. - vontam meg a vállam. - Mit szeretnél tudni?

- Csak annyit, hogy mióta vagytok együtt. - kérdezte félénken.

- 1-2 hete. Azelőtt mindig leskedtünk egymás után, aztán egy nap megtette az első lépést. - meséltem.

- Bátor srác. Bírom őt. - bökte meg a vállam vigyorogva. - Játszol valamilyen hangszeren?

- Ja. Zongorán és hegedűn. A hegedülést még csak tanulom.

- Ha gondolod, segíthetek. - ajánlotta Nortakis.

- Kedves tőled. Tudsz játszani hegedűn?

- Nem csak azon. Zongorán és gitáron is játszok. A hegedű az egyik kedvencem, a gitározást csak próbaképpen csináltam, mostanra meg több lett, mint hobbi. Még csak második napja vagyok itt, de én vagyok a legjobb zenész az osztályomban.

- Wow! Nem semmi!

Most direkt azért is elkezdtem tépkedni a füvet, hogy aztán elkapja a kezem és ismét kioktasson.

- Ne gyomlálj! Nem vagy te kertész! - a kezemet nézegette. - És parasztlány sem, hogy összekoszozd a szép kezeidet.

- Akkor mi vagyok? - kérdeztem.

- Farkasdémon. - válaszolta és felém kacsintott.

- És te mi vagy, ha szabad tudnom? - tudakoltam.

Most derül ki minden. Hogy nem én vagyok az utoló farkasdémon.

- Démon. - válaszolta hidegen.

NEMÁÁÁÁÁR!!!!! Nem adom fel! Mostmár azért sem!

- Milyen fajta? - tudakoltam továbbra is.

- Azt még nemtudom. Ritkán változom át.

- Megmutatod?

- Most nem. Bőrszerkóban nem ajánlatos átváltozni bármivé is. - vonta meg a vállát.

Hát... Ez nem jött össze. Sebaj. Tán jobb is, hogy én vagyok az egyetlen.

- Mutatnom kell valamit. - mondta és felállt a fűről.

Felsegített és bevezetett az erdőbe. Vajon mit akar?

- Hová viszel? - kérdeztem riadtan.

- Ne félj. Csak valamit tisztázni akarok. Olvastad Hornblasia Wolf könyvét?

- Igen.

- Én nem olvastam, de tudom, hogy mi az, ami nem stimmel vele. - mondta.

- Hamis. - jelentettem ki.

- Pontosan. Megvan az igazi.

- Micsoda?! - kérdeztem meglepődve.

- Megvan az igazi. Ott, ahol...ahol a sírja van.

Többet nem kérdeztem. Jóformán már majdnem a Suttogó erdő és a Kopár völgy határán voltunk, amikor egy barlangot láttam meg előttünk. Ez nem lehet... Honnan tudta? Megtántorodtam.

- Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan.

- Semmi....

- Akkor gyere! - megragadta a kezem és magával húzott a barlangba. - Ezt fogd meg. - a kezembe nyomott egy égő fákját és a barlang mélyére vezetett.

Az alagút végén fényt láttam. Elvette tőlem a fákját és a falon lévő tartóba helyezte. A fény olyan erős volt, hogy csak egy téglalap alakú valamit tudtam kivenni a látványból. Mikor odaértünk, a falak eltűntek. Kiértünk a barlangból. Vagy az inkább egy titkos átjáró volt? Nem érdekel. A fény mostanra már ugyanolyan erősségű volt, mint a Suttogó erdőben. Egy lépcső állt előttünk. Felmentünk rajta. Az a kis téglalap alakú valami.... Egy kőkoporsó.

Nortakis ki akarta nyitni.

- Hé! Mit művelsz?! - kiabáltam rá.

- Ne kiabálj. Akarod tudni az igazat, vagy sem? - kérdezte.

- Persze, hogy akarom!

- Akkor segíts kinyitni. - mondta.

- De ez tiszteletlenség, nem? - kérdeztem aggódóan.

- Ebben az esetben nem.

Vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam és segítettem neki kinyitni. Nem volt könnyű. Nem tudtam ki fekszik benne, míg a koporsó fel nem nyílt.

- Uramisten.... - kezemet a számhoz kaptam.

- Nincs Isten, szóval ezt ne mondt. - jelentette ki Nortakis.

A koporsóban...Hornblasia feküdt. A teste teljesen ép volt. Nem is bűzlött, a felbomlásnak sem volt semmi nyoma. Gyönyörű volt.

- A megtévesztésig olyan, mint te. - nézett rám Nortakis.

- Valóban... - suttogtam.

- A könyv a háta mögött van. Megtennéd, hogy megemeled kicsit az arcmásodat?

- Nem érhetek hozzá. - jelentettem ki. - Hiszen mégis csak egy halottról van szó.

- Ugyan már! Olyan, mintha csak aludna. - mondta.

Még ez sem változtatta meg a tényt, hogy Hornblasia halott, élettelen, hideg teste fekszik előttünk.

- Akkor majd én, te pedig vedd ki alóla a könyvet. - ajánlotta.

Beleegyeztem. Egy kicsit megemelte Hornblasiát, én pedig óvatosan kihúztam alóla a könyvet.

- Megvan. Szóval ez az eredeti könyv. Remélem segítettem ezzel valamit.. - vakarta meg a fejét.

- Most viccelsz? Rengeteget segítettél! Köszönöm!

- Szivesen, Liza. - elmosolyodott és megölelt.

Egy időre még elgondolkodtam, ahogy a holttestet néztem. Támadt egy ötletem.

- Valamit valamiért. - motyogtam.

- Micsoda? - kérdezte Nortakis, mivel alig hallotta.

- Valamit valamiért. - ismételtem meg. - Nem kéne neki adnunk valamit, ha már egyszer elvettük lelke legbecsesebb kincsét? - kérdeztem.

- Igazad van. De mit adjunk neki? Egy szegecses karkötőt? Vagy nyakláncot? - viccelődött.

- Nem épp ilyenekre gondoltam... Olyan kell, ami olyan szép, mint ő, olyan élettel teli még halálában is, mint ő, olyan szelíd és törékeny, mint Hornblasia. Hornblasia Wolf.

- Ennyi erővel mellé fektetlek és kész is az ájándék. - nevetett fel.

- Idióta! - ököllel ütöttem a vállába.

Körülnéztem, hátha találok valamit. Meg is lett.

- Nah?

- Virágok. Szedjünk neki virágcsokrot. - ajánlottam.

- Nem rossz ötlet.

Szedtünk neki egy szép kis virágcsokrot s a kezébe raktuk.

- Továbbra is szép álmokat festek neked. - mondta Nortakis.

Fogalmam sem volt, hogy ezzel a mondattal mi volt a célja, de nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy megvan Hornblasia Wolf eredeti naplója.

A sírt nyitva hagytuk. Nem hinném, hogy akadna bárki is, aki bántaná őt. Ott hagytuk őt, had aludjon tovább.

41. fejezet - Ismerj meg

41. fejezet - Ismerj meg

- Sziasztok!

- Szia Nortakis! - köszöntünk vissza.

- Leülhetek? - kérdezte.

Rebeka mellett volt egy üres hely. Na vajon miért is? Veronika ma reggel nem jelent meg a teraszon. Lehet elaludt. Vagyis inkább biztos, mint ahogy ismerem őt. Ha beszélgetünk valamiről, akkor Veroni alig száll be a dologba. Inkább csak ül csendben és ásítozik.

Nortakis leült Rebeka mellé, majdnem velem szemben.

- Ömm... Nortakis? - nézett Rebeka furán a hosszú hajú srácra.

- Igen? - kérdezte vissza, majd egy ideig elgondolkodott, majd ismét megszólalt. - Basszus! Nektek még be sem mutatkoztam! Sajnálom! Nortakis Okami vagyok.

Odanyújtotta kezét Rebekának, majd Eliznek is egy kézrázásra. A lányok is bemutatkoztak. Egy kicsit büszke voltam magamra, hogy csak engem üdvözölt kézcsókkal. :D

- Hányadikos vagy? - kérdezte Eliz.

- Ömm....izé.... Jelenleg harmadikos.

- Tényleg? Hogy-hogy eddig nem láttunk? - kérdeztem.

- Személyes okokból nem mutatkoztam. - válaszolta elgondolkodva.

Ezzel le is zárta a beszélgetést. Hamar befejezte a reggelit.

- Ha most megbocsájtotok, sietnem kell órára. - felpattant a székről. - Az én csoportom hamarabb kezd a többinél. Ebédnél találkozunk. Sziasztok! - ezzel kirohant az ajtón.

- Különös srác. - mondta Eliz.

- Az, de elvileg szerethető. - mondtam az ajtó felé pillantva.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte tőlem Elliot.

- Rendesen. - válaszoltam vállat vonva.

Reggeli után mi is mentünk órára. Csütörtök van, szóval Coyote tanárnővel fogjuk unni a napot ismét a vadászattal kapcsolatos tanácsai hallgatásával. A vámpírok ismét kaptak egy mókust, amit úgy kellett elkapniuk, hogy az állat ne sérüljön meg. Jeremy sikeresen teljesítette a feladatot. Jutalomképpen megehette. Szegény kis állatka...

- Mivan Liza? - kérdezte Kilch és ledobta magát mellém a földre.

- Mi volna? - kérdeztem vissza.

- Min filózol annyira?

- Semmin, csak elbambultam. - válaszoltam. Hazudtam.

Nortakis járt a fejemben. Rejtélyes srác. Van mit megtudnom róla.

Felbukkant Jonathan is.

- Hé csajszi! Valami baj van? - kérdezte és leült velem szemben. Elkezdett a kezeimmel játszani.

- Nincs semmi baj, csak kicsit elgondolkodtam pár dolgon.

- Mint például? - kérdezte John.

- Muszáj tudnotok? - kérdeztem nevetve.

- Igen, feltétlenül. - vigyorgott rám Kilch.

- Hallottatok az új srácról a harmadikban? - kérdezte John.

- Hallani hallottam róla, de semmit se tudok róla, csak a kinézetét. - válaszolta Kilch.

- Szégyen! A nevét se tudod? - tudakolta tovább John.

Kilch nemet intett a fejével.

- Nortakis.

- Mi? - kérdezték értetlenül felém pillantva.

- A neve Nortakis. - ismételtem meg szemrebbenés nélkül.

- Különös név. Létezik egyáltalán ilyen? - kérdezte tőlem Kilch.

- Ha ő mondja, akkor biztos.

Ebédidő. Ismét találkozhatunk Mr. Okamival. Veroni még mindig nem bukkant fel.

- Eliz! Te a szobatársa vagy. Hol van ennyi ideig? - kérdeztem.

- Nekem reggel azt modta, hogy egy kicsit később jön, de tanítás előtt itt lesz. A jelek szerint visszaaludt. - magyarázta.

- Mit csináltatok éjszaka, hogy ennyit alszik? - kérdezte Elliot.

- Asszem könyvet olvasott. - gondolkodott el a vérfarkas.

Éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét. Ijedtemben felugrottam. Nortakis volt az.

- Üdv ismét! - köszönt és mellém ült. - Guten Apetit!

- Köszönjük, neked is! - zengtük vissza majdnem egyszerre.

- Danke schön.

- Németet tanulsz? - kérdezte Elliot.

- Nem. Nincs szükségem tanórákra. Folyékonyan beszélek németül.

Kigúvadt szemekkel és tátott szájjal meredtünk rá.

- Was? - kérdezte felnézve a tányérjából.

- Nichts... - válaszoltam és folytattuk az evést.

Ebéd otán visszasiettünk a Suttogó erdőbe, de Coyote tanárnőnek nyoma veszett. Nem volt ott a találka helyszínén. Elindultunk megkeresni őt. Mindenki egyedül keresett. Végül Jeremy találta meg egy folyó melletti sziklán. Épp halászott.

- Coyote tanárnő! Vége az ebédszünetnek! - kiabáltunk utána.

- Micsoda? - kérdezte.

- VÉGE AZ EBÉDSZÜNETNEK!!! - kiáltotta Elliot teli torokból.

- Gyertek ide! - mondta a tanárnő. Az apró csoportunk köré gyűlt. Coyotenak csak a farkuncáját láttuk a magas szikláról lelógni. Kilch felmászott hozzá.

- Mit tetszik csinálni tanárnő? - kérdezte óvatosan, hogy nehogy megijessze.

- Van egy hal a vízben, amit muszáj kifognom.

- Miért?

- Mert lenyelte a nyakláncomat. - válaszolta és beugrott a vízbe.

Egy idő után kidugta a fején a vízből. Egy fél méter hosszú halat tartott a szájában, mely ide oda csapkodva próbált kiszabadulni. Coyote a halat a mancsába vette és ledugta a hal torkán a másik mancsát. Szó szerint kitépte a halból a nyakláncot.

- A nyakláncommal együtt megvan a mai vacsorám is. - kuncogott.

A nap végén elköszöntünk eymástól és siettünk vacsorázni. Veroni még mindig sehol, bár már hiába jönne ide hozzánk, ha már a tanításnak vége.

- PAHAZSINTAAA!!! - kiabálta Eliz, mikor meglátta, hogy a szakács lekváros és csokoládés palacsintát visz minden asztalhoz.

- Naaa.. Nem beszélünk teli szájjal! - korholta le őt Nortakis.

- Bozshánat...

A szakács odajött az asztalunkhoz és osztogatni kezdte a palacsintákat külön tányéron.

- Tejszínhabot is kérnek? - kérdezte udvariasan a szakács.

- Oooooo igheeen. - válaszolta a vérfarkas ismét teli pofával.

- Mintha az imént mondtam volna valamit a-

- Bocsi, bocsi, tudom, tudom! - szakította félbe Nortakis szavát Eliz. - Nem beszélünk teli szájjal!

- Úgy. - bólogatott nevetve.

A szakács mindenki tányérjára tett egy nagy kanálnyi tejszinhabot. Forró csokit is osztott, amire szintén habot tett. Elliot belekortyolt. Kitört belőlünk a nevetés.

- Mi olyan vicces? - kérdezte.

- Bajusz! - ezzel odanyújottam neki egy fényes kanalat, hogy megnézhesse a tükörképét.

- Oh, tényleg... Hölgyeim és uraim! Viselkedjenek rendesen Mr. Lonely társaságában! - mondta komoly arccal. - Lenyalod? - mondta felém fordulva.

Nevetve bólogattam és megcsókoltam. Nortakis megbökte a vállam.

- És ezt lenyalod? - kinyújtotta felém a nyelvét, aminek a hegyén hab volt.

- Jaj de vicces! - kuncogtam.

Vacsora után visszaindultunk a lakásba, de a folyosón valaki visszahúzott. Joel.

- Hé cica! Mi volt ez ott az ebédlőben? Pasizol? Hmm? - kérdezte gúnyosan.

- Haggy békén! - jelentettem ki ingerülten.

- Dehogy hagylak! Én voltam az első, aki meg akart téged szerezni!

- Oh, valóban? - lépett mellém Elliot.

- Menj innen Lonely! Ez nem a te dolgod! - lökte el Joel.

- Mi van itt? Bunyó? Beszállhatok? - hallatszott Joel háta mögül.

- Mivan?! - fordult meg. Nortakis. Ismét. - Nem tudom ki vagy, de húzd innen a beled, de nagyon gyorsan!

- Azt nem tehetem. - válaszolta hidegen. - Szóval Elliot? Beszállhatok?

- Naná! - ropogtatta meg az öklét. A két védelmezőm fenyegetően közeledett Joel felé.

- Kis pisisek! Nem tudtok megverni! Másodikos vagyok! - kiáltotta.

- A korod szart se ér b*zdmeg. Legalább is számomra. - mondta Nortakis és pofonvágta.

Joel hátra tándorodott és nekiment a halnak.

- Tünjetek innen!

- Akarsz mégegyet? - kérdezte Elliot. Nem várta meg a választ. Levágott egyet Joelnek.

- Fuss. - suttogta Nortakis.

Joel fejvesztve rohant el tőlünk.

- Jól vagy? - kérdezte Elliot.

- Igen, de figyi... Muszáj volt ezt?

- Igen. - válaszolta a két srác egyszerre és pacsit adtak egymásnak.

- Elliot? Baj lenne, ha mára elrabolnám a hercegnődet? Napnyugta után visszahoznám.

- Persze, ha nem mászol rá, mint Joel. - válaszolta Elliot és rám nézett. - Beleegyezel?

- Hát... Asszem igen, ha neked nem baj.

- Nyugi, nem baj. Nortakis az egyetlen, akiben tényleg bízok. Joelben nem bíztam és tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Ugyanez van most is. Bízok benne, tehát nem lesz baj. - magyarázta.

- Hát jó. - rámosolyogtam és adtam neki egy csókot.

- Akkor napnyugta után találkozunk Elliot! - mondta Nortakis és a vállamat átkarolva kivezetett az udvarra, Elliot pedig visszament a lakásba.

- Ha nem gond, először elvezetlek a lakásomba, utána kijövünk a parkba.

- Oké. - mondtam magam előtt a járdát kémlelve. - A másik szállodában laksz?

- Igen. A tietekében már nem volt 1 szabad lakás sem, ezért muszáj volt ebbe jönnöm. - megtartotta nekem a szálloda ajtaját. - A harmadik emeleten lakok, szóval sokat kell lépcsőznünk.

Végignéztem a sok lépcsősoron.

- Nem probléma! - jelentettem ki, felvettem farkasalakomat és futni kezdtem a lépcsőn felfelé. Nortakis utánam rohant.

- HÉ! ÁJJÁL MÁR MEG! AZ MÁR A NEGYEDIK EMELETRE VEZET!!! - kiáltott utánam kifulladva. Gyorsan lefékeztem, visszaváltoztam és lefutottam hozzá.

Megkereste a lakást és kizárta az ajtót.

- Mielőtt belépsz ne akadj ki, kérlek. - figyelmeztetett.

Kitárta az ajtót. Akkora rendetlenséget, mint ami odabent várt, még sosem láttam. Bementünk.

- Ráférne egy alapos takarítás. - mondtam.

- Lehet. - becsapta maga mögött az ajtót. - Gyere! - mondta és leültetett az ágyra.

Elkezdett kutakodni a ruhásszekrényében.

- Van bőrnadrágod?

- Csak volt. Az egyik átváltozásomnál tönkre ment. - válaszoltam.

- Értem. - tovább keresett.

Egy idő után kiemelt a ruhái közül egy női bőrnadrágot és felém dobta.

- Kapd el! - mondta, de nem tudtam elkapni. - Ügyetlen. Próbáld fel.

- Oké. - felvettem a földről és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

- Mit csinálsz? - kérdezte a fejét kinyomva a hatalmas ruhakupacból.

- Megyek felpróbálni.

- A fürdőszobához még nem kaptam kulcsot, szóval ne is próbálkozz. - magyarázta.

- Oh...

- Nyugi, nem nézek oda. - kuncogott.

Hátat fordítottam neki és nadrágot cseréltem. Visszafordultam és abban a szent pillanatban a fejemen landolt egy fekete női rövid ujjú póló.

- Ezt is vedd fel. Mindjárt megkeresem a bőrkabátot és az övet is.

Felvettem, de nem értettem miért öltöztet át. A bal oldalamon landolt két öv egy bőrkabátba csomagolva. Azokat is felvettem. A fehér bőrű srác még mindig kutakodott a szekrényében.

- Mit keresel? - kérdeztem.

- Itt kell lennie egy női bakancsnak is. - mondta a-nélkül, hogy rám nézett volna. - Megvan! Vedd fel ezt is. Addig visszapakolok a szekrénybe. - dobta maga mögé a bakancsot.

Fellvettem. Nortakis sikeresen visszapakolt mindennel, de nem tudta becsukni a szekrényt. Segítettem neki. Sikerült.

- Wow! - végignézett rajtam. - Mintha rád öntötték volna! Remekül áll! - mondta és megigazította a bőrkabát gallérját rajtam.

- Köszi! Honnét vannak ezek? És miért van most rajtam?

- Mondták már, hogy sokat kérdezel? A ruhák származási helye nem lényeges. Már régóta tartogatom őket egy ilyen alkalomra. Neked adom őket. - mondta.

- Köszönöm!

A nyakába ugrottam és megöleltem. A ruháimat egy fekete táskába tettük. Séta után visszajövünk érte. Elindultunk a park felé.

Kiléptünk a szállodából és végigmentünk a parkba vezető járdán.

A parkban leültünk a fűre törökülésben egymással szemben.

- Farkasdémon.

- Mi? - kérdeztem.

- Farkasdémon vagy. - ismételte.

- Igen.

- Tudod ki volt az utolsó? - kérdezte.

- Hornblasia. - válaszoltam.

Elmosolyodott.

- Pontosan. Hornblasia Wolf.

- Honnét tudod ezt? - kérdeztem.

- Az nem fontos. Milyen a zenei izlésed? Melyik műfajt hallgatod?

- Többnyire metalcore, hardcore, heavy metal, thrash metal, black metal és még rosolhatnám, de olykor hallgatok klasszikus zenét is.

- Oh. Akkor jól választottam rád a ruhákat. Amúgy tetszik?

- Igen, nagyon is! - válaszoltam lelkesen.

- Csodás. Lenne egy kérdésem, de ha most random felteszem, félek, hogy tolakodónak tartasz...

- Nem foglak annak tartani. Kérdezz csak nyugodtan. Nem harapok...még.

- Mióta vagy együtt Elliottal? - kérdezte félénken.

- 1-2 hete vagyunk hivatalosan együtt. Azelőtt mindig leskedtünk egymás után, aztán egy nap ő tette meg az első lépést. - meséltem.

- Bátor srác. Bírom őt. - bökte meg a vállam vigyorogva. - Játszol valamilyen hangszeren?

- Igen. Zongorán és hegedűn, bár a hegedülést még csak tanulom.

- Ha gondolod, segíthetek. - ajánlotta Nortakis.

- Tudsz játszani hegedűn?

- Nem csak azon. Zongorán és gitáron is játszok. A hegedű és a zongora a kedvencem, a gitározást csak próbaképpen csináltam, mostanra meg több lett, mint hobbi. Még csak második napja vagyok itt, de én vagyok a legjobb zenész az osztályomban.

- Azta! 3 ponttal jobban tetszel. - nevettem el magam.

- Oh, szóval te pontozol is? - felhúzta az egyik szemöldökét.

- Ha kedvet kapok rá, akkor igen. - elkezdtem tépkedni a füvet.

Nortakis hirtelen elkapta a kezem.

- Ne gyomlálj! Nem vagy te kertész! - elkezdte nézegetni a kezem. - És parasztlány sem, hogy összekoszozd a szép kezeidet.

- Akkor mi vagyok? - kérdeztem.

- Farkasdémon. - válaszolta és felém kacsintott.

- És te mi vagy, ha szabad tudnom? - tudakoltam.

- Farkasdémon.



40. fejezet - Új diák

40. fejezet - Új diák

Ma reggel a reggeli közben valami nem stimmelt. Valami megváltozott a teraszon...meg úgy mindenhol.

- Hallottátok a hírt? - suttogta Eliz a társaságunk közepére.

- Milyen hírt? - kérdezte Veronika.

- Jaj Veroni! Te mindig mindenről lemaradsz! A többiek biztos tudják miről van szó. - mondta Eliz.

Hát persze, hogy nem. Legalább is én és Elliot semmiről sem hallottunk, viszont velünk együtt Rebeka is értetlenül méregette Elizabethet.

- Miről van szó? - kérdeztem.

- Most komolyan semmit sem tudtok? Hiszen mindenki csak erről beszél!

Mostmár értem miért viselkedik mindenki ilyen furcsán. Szinte minden asztalnál diákok megannyi csoportra szakadva susmorognak valamiről. Akár csak mi.

- Jaj bökd már ki! Nem érek rá egész nap! - csapott az asztalra Elliot.

Abban a pillanatban valaki belépett a fedett terasz ajtaján. Egy magas, vékony, hófehér bőrű srác. Hosszú fekete hajkoronája lágyan omlott a hátára és a vállaira. Fekete nadrágot és fekete ujjatlan pólót viselt. Kezeit fekete kesztyűk borították, ujjai szabadon voltak. Arcvonásai tiszták voltak, arccsontjai is tökéletesen kirajzolódtak a bőre alatt. Tökéletes.

- Ő az. - suttogta Eliz szinte alig hallhatóan.

- Ki ez? - kérdeztem szintén nagyon halkan.

- Senki sem tudja. Eddig még senkivel sem beszélt. - kaptam meg a választ pletyis vérfarkastól.

- Megtennéd, hogy nem bámulod ilyen feltűnően? - súgta a fülembe Elliot.

Gyorsan elkaptam a szemem a srácról és folytattam a reggelit.

A tanítást félbeszakítva ebédelni mentünk. Nagy szerencsétlenségünkre elfoglalták az asztalunkat, ezért muszáj volt máshol helyet foglalnunk. Ismét feltűnt a srác. Helyet keresett magának az asztalokat kémlelve. Az összes tele volt. Az összes, kivéve a miénket. Nálunk volt még 2 szabad hely.

- Leülhetek? - kérdezte az ismeretlen barátságosan, közben rámutatott az egyik üres helyre Veronika mellett.

- Persze! - mondták egyszerre a lányok.

Ezek után csendben ültünk. Nem mertünk megszólalni, nehogy valaki elszólja magát valamiről. Egy pillanatra felnéztem a tányéromból a srácra. Engem bámult. Baszki... Nem áll jól a hajam? Vagy leettem magam? Végignéztem magamon. Nem volt rajtam semmi furcsa, vagy esetleg nevetséges. Akkor miért bámul? Tök para...

Ebéd után visszasiettünk a tanárunkhoz és folytattuk a napot. A nap végén visszatértünk a teraszra vacsorázni. Az összes több személyes asztalt elfoglalták, ezért kénytelenek voltunk külön válni. A lányok külön ültek egy négyszemélyes asztalhoz. Ugyanezt tettem Elliottal magam mellett. Ezúttal nem láttam a srácot. Nem is láthattam, hiszen a bejáratnak háttal ültem.

- Pokolba... - sziszegte Elliot.

A bejárat felé nézett, tehát megfordultam. Megint felbukkant a srác ismét helyet keresve. Elindult a lányok felé, de aztán irányt váltott és felénk közeledett.

- Leülhetek? - kérdezte a mellettem lévő üres helyre mutatva.

Elliot gyorsan reagált.

- A szomszédasztalnál is van egy üres hely. - morogta.

- Igen, látom, viszont nem akarom megzavarni a lányokat. Úgy látom számukra valami fontos dologról beszélgetnek. - válaszolt az ismeretlen vállat vonva. - Szóval? Foglalt ez a hely?

Ránéztem Elliotra. Nem tűnt túlzottan jó kedvűnek. Visszanéztem a srácra.

- Ülj csak le. - válaszoltam mosolyogva és megveregettem magam mellett az üres helyet.

- Köszönöm. - és ledobta magát mellém.

Egy idő után kinyújtotta Elliot felé a jobb kezét, aki pont szemben ült vele.

- Egyébként Nortakis Okami vagyok. - montda kedvesen.

Elliot arckifejezése ellazult. Elfogadta a kézfogást.

- Én Elliot vagyok. Elliot Lonely. Üdvözöllek Diamond School falai közt. - mondta a lehető legkedvesebb hangnemmel.

- Köszi! - nevette el magát Nortakis és elengedte Elliot kezét. - És a szép és kedves úrihölgyben kit tisztelhetek? - kérdezte felém fordulva.

- Liza Wolf vagyok. - válaszoltam mosolyogva.

- Örülök, hogy megismerhetlek. - mondta és a bal kezét nyújtotta nekem.

- Tudtommal jobb kézzel szokás kezet fogni. - vigyorodtam el.

- Nem is azt akartam. - mondta és felkapta a jobb kezem egy szelíd kézcsókra.

Egy pillanatra lefagytam. Csak egy mosolyt küldtem a srác felé és folytattuk a vacsorát. Elliotnak tátva maradt a szája. A lányokra néztem, akik visszanéztek rám kigúvadt szemekkel. Jajj... Holnap várhatom a kérdéseiket...vagy akár ma éjszaka... Nem csak ők akadtak ki a dolgon, hanem Joel is. Szinte az egész jelenetet végig nézte. Miért van az az érzésem, hogy megint verekedés lesz ennek a vége?

A vacsora befejeztével elköszöntünk Nortakistól és elindultunk a folyosón, mely visszavezet a szálodába. A lányok gyorsan felpattantak az asztaltól és utánunk eredtek.

- Várj meg Liza! - kiabálta Rebeka.

Mire utolértek minket, kifulladtak. Nem is csoda, hiszen akkor vették észre, hogy már nem vagyok a teraszon, mikor már majdnem a folyosó másik végéhez értünk.

- Mi volt ez? - kérdezte Eliz.

- Bemutatkoztunk egymásnak. - mondta Elliot.

- Liza. Szerintem bukik rád. - mondta Veroni.

- Ha így van, akkor hiába minden. - jelentette ki Elliot.

- Hagynál végre engem is szóhoz jutni? - kérdeztem ingerülten.

- Persze. Neharagudj...

- Szóval? - kérdezték a lányok majdnem egyszerre.

- Csak bemutatkozott. Ennyi. Semmi falatrengető. - válaszoltam hidegen.

A lányok csalódottan, lógó orral köszöntek el tőlünk. Visszatértünk a lakásba.

A vámpír becsapta maga mögött az ajtót és felém közeledett. Vállamra tette a kezét és nekiszorított a falnak. Nem szólt semmit. Jobb lábát a térdem közé szorította és a nyakamhoz hajolt.

- Akarlak. - suttogta. - Akarom a tested, a lelked, a mosolyod, a bánatod... Mindened. Akarom a véredet. - ezzel beleharapott a nyakamba. Felsziszegtem a fájdalomtól.

- Az enyém vagy! - morogta.

Mielőtt újra megharapott volna ellöktem magamtól. A földre löktem, de magával húzott.

- Ügyes, de nem eléggé. - mondta vigyorogva és újra belém harapott.

Abbahagyta és a szemembe nézett. Véres volt a szája.

- Te eszelős vadállat! - mondtam ingerülten.

Közelebb húzta a fejem az arcához és összekulcsolta az ujjait az enyéimmel.

- Valld be, hogy élvezted! - suttogta perverzen.

Bármennyire is haragudtam rá, elmosolyodtam.

- Tudtam. Kis mazochista. Te vagy az én mazochista szukám. Az enyém!





39. fejezet - Szabadság

39. fejezet - Szabadság

- ........mikor fel kel...... - hallottam, hogy valaki az ágyam mellett beszélget egy másik személlyel.

Lassan kinyitottam a szemem.

- ............ideje lesz elengedni. - mondta egy ismerős hang.

- Ma elmehet. - mondta a másik.

Felnéztem. Az orvos beszélgetett az igazgatóval. Észrevettém, hogy felkeltem.

- Jó reggelt Liza! Hogy vagy? - hajolt fölém Harlekin igazgató.

- Egész jól. - válaszoltlam és felültem az ágyon. Végignéztem magamon.

Az infúzió, a lélegeztetőgéppel együtt, melyet éjszaka kellett viselnem, eltűnt az ágyam mellől.

- Mi történt? - kérdeztem meglepetten.

5 perccel később...

- SZABAD VAGYOOOK!!! - kiáltottam kirúgva az ajtót és úgy rohantam vissza a lakásomba, ahogy csak tudtam. Végre elengedtek. Berúgtam az ajtaját. Elliot még mindig aludt.

- ÉBRED ELLIOT!!! - kiabáltam felé és becsaptam magam mögött az ajtót.

- Csendesebben b*zdmeg. Még alszok. - ezzel bemutatott.

A két ágy egymás mellé volt húzva. Úgy látszik Elliot végzett egy kis átalakítást a szobán, míg én ,,szenvedtem". Rávetettem magam a szerencsétlen vámpírra.

- Ébredj már! Elengedtek! - mondtam.

- He?! - nézett fel rám kómás arccal.

Integettem az arca előtt.

- HÉ!!! VÉGRE!!! - kiáltotta, gyorsan felült az ágyon és megölelt. - Meggyógyultál?! Tudod mennyire szar volt nélküled?!

Fél óra múlva...

Valaki kopogott az ajtón. Mentem kinyitni. Eliz, Veronika és Rebeka estek be rajta egyenesen rám, közben pedig a nevemet kiabálták örömükben fülsüketítő hangon. Egy idő után végre leszálltak rólam. Leültünk az ágyra, a lányok körül vettek engem. Jó tudni, hogy ennyire hiányoztam nekik.

- Ha ennyire hiányoztam, akkor miért nem látogattatok meg egyszer sem? - kérdeztem.

- Meg lehetett téged látogatni? - kérdezte csodálkozva Rebeka. - Ha ezt tudom, akkor egész végig zaklattalak volna, ha akarod, ha nem. - nevette el magát.

Hát persze... Senki sem tudta, hogy a betegeket látpgatni lehet, pedig én vártam őket. Azért Elliot igazán szólhatott volna nekik.

Sokmindent meg kellet tárgyalnunk. A sulis dolgoktól kezdve a szenvedésemig. Egy ideig elszórakoztunk. Kiderült, hogy Kilch és Joel is meg akartak látogatni, csak Elliot azt hazudta, hogy még őt sem engedik be. Ravasz...

A csajok egy idő után visszamentek a lakásaikba, én meg elmentem Elliottal sétálni a parkba. Összefutottunk Jeremyvel és Jonathannal. Mind a ketten nekem ugrottak egy hatalmas ölelésre. Véletlenül fellöktek, szóval a földre zuhantunk. Nem szoktam velük komolyabban beszélgetni, de mégis hiányoztam nekik.

- Légyszi mondd, hogy jobban vagy már! - mondta Jeremy kérő hangon. Annyira szorítottak, hogy alig jutottam levegőhöz.

- J-Jól vagyok... - böktem ki nehezen a srácok közül. Eleresztettek és felsegítettek a földről, de az ölelésnek nem volt vége. Szendvicstölteléknek éreztem magam...

Elköszöntünk tőlük és tovább sétáltunk a parkban. Ismerős, gyors lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam. Joel. Hát ki más?

Felkapott és megölelt.

- Hol a pokolban voltál démonkám?! - kérdezte és letett a földre.

Elliot a derekam köré fonta a karjait.

- Betegeskedtem. - válaszoltam lazán és megvontam a vállam.

Nem tudtam Joel szemébe nézni. Elliot megtette helyettem. Megvető pillantást vetettek egymásra.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte Joel.

- Úgy is mondhatjuk. - jelentette ki Elliot.

Szó nélkül tovább álltunk. Joel keserűen nézett utánunk.

Leültünk egy fa alá. Úgy éreztem, hogy Joel még mindig minket figyel. Elliot az ölébe húzott és megcsókolt.

Hirtelen felbukkant Joel...

- Hé!!! Hát ez meg mit jelentsen? - kérdezte ingerülten. - Liza az enyém, Elliot!

- Tévedsz. - válaszolta a vámpírom nyugodt hangon.

- Liza, mit jelentsen ez?

- Tán nem egyértelnű? - kérdeztem vissza Joeltől.





38. fejezet - A titok

38. fejezet - A titok

- Nekem te több vagy, mint barát. - suttogta.

- Micsoda? - kérdeztem. - Egy barátnál többet nem jelenthetek neked többet.

- Pedig de.

Elliot mindig mellettem állt, bármi is volt a probléma. Folyton aggódott értem. Mindig szemmel tartott. Még saját magától is próbált engem megvédeni. Egy ideig arra gondoltam, hogy csak ki akar engem sajátítani, mint egy tárgyat. Egész végig ezt gondoltam. De a rózsa, amit annó kaptam tőle... Tán többet is elárult Elliot érzelmeiről. Mindig számíthattam rá. Mindig mindenben próbált segíteni, még akkor is, ha csak rontott a helyzetemen, mint ahogy most is. Tartania kellett volna a száját. Megbocsátottam neki ugyan, de még mindig haragszom rá. Bíznia kellett volna bennem. Én egész végig bíztam benne. Akkor ő miért nem tette ugyanezt? Miért nem hitt nekem? Lehet én vagyok túl ostoba, de ezt tán sosem fogom megérteni.

- Ha több vagyok egy barátnál, akkor miért nem hittél nekem?

- Magam sem értem. Megijszetettél. Azt gondoltam megbolondultál és segítséget kellett hívnom, de nem kellett volna... - magyarázta.

- Ezen nem lehet segíteni Elliot. Hinned kellett volna nekem, de én mondhattam bármit, nem hittél volna nekem... De remélem már tudod mit tettél. - mondtam teljesen nyugodt, szomorú hangon.

- Igen és sajnálom. - mondta ki egyszerűen. Könnyek gyűltek a szemébe.

- Már rég megbocsátottam, de nem hagyom annyiban a témát. Segítségre van szükségem, de nem az igazgatóéra vagy az orvosokéra, hanem a tiédre. Remélem ezt megérted.

- Hogy ne érteném? - kérdezte.

- A pszichiáter előtt nem értetted.

- Jó-jó. Felfogtam... - jelentette ki fennhangon.

- Nem akarok veszekedni. Sosem fogom neked mondani, hogy bízz bennem, mert azt te döntöd el, hogy neked hogy a legjobb. - sóhajtottam. - Viszont én bíztam benned és nem tudom miért, de még mindig ezt teszem.

Elliot fölém hajolt és nyomott egy csókot a homlokomra a törődés jeleként.

- Szóval elárulod, mi az a nagy titok? - kérdeztem mosolyogva, de rettegtem, hogy Elliot olyat akar mondani, amitől esetleg megijedek vagy rosszul fogok rá reagálni.

- Több vagy nekem, mint barát. - erre visszatartottam a lélegzetem. - Szeretlek, testvér. - az utolsó szóra kiengedtem a levegőt.
- Ez volt az a ,,nagy titok"? - nevettem el magam.
- Ömm... Ja. - mondta a vámpír.
Magához húzott és megölelt.
- Legalább is így éreztem pár héttel ezelőtt, míg meg nem jelent Joel.
- Miért? - kérdeztem.
- Féltékeny lettem és rájöttem valamire.
- Mire?
- Hogy mégis miért vagyok annyira féltékeny. Nem testvéri szeretetből... - magyarázta.
- Hát akko-
Elliot ajkai találkoztak az enyémmel.
- Francba... - sziszegte és tovább csókolt.
Visszacsókoltam.

37. fejezet - Elmebaj

37. fejezet - Elmebaj

Tanítás után...

- Elliot! Muszály mégegyszer elmennünk az erdőbe! Esküszöm van ott valami, amit meg kell találnom.

- Nem! Nincs ott semmi! Csak beképzeled magadnak! - mondta csapkodva.

- Biztos van ott valami. Érzem a vonzását. Valami vonz abba az erdőbe, mint valami mágnes.

- Na jolvan. Elmegyek veled, de ígérd meg, hogy ezek után sosem fogsz magaddal rángatni többet, ha ismét semmit sem találunk. Már hetek óta keresünk valamit, amiről semmit sem tudunk.

- Rendben.... - mondtam.

Kiléptünk a lakásból ismét az erdő irányába. Az erdő közepéig meg sem álltunk.

- Nah? - kérdezte Elliot egy fának dőlve, maga előtt összekulcsolt karokkal.

- Ez így nem jó... - mondtam elgondolkodva.

- Mi nem jó? - kérdezte Elliot. - Végre beismered, hogy itt semmi sincs, igaz?

- Nem. Van itt valami, csak rosszul keressük. - mondtam és az egyik fa földből kiálló gyökerére ültem.

- Akkor hogy keressük? És hol?

Elgondolkodtam. Amit keresünk, annak egész biztosan köze van hozzám, hiszen én vagyok az egyetlen, aki látja, hallja és érzi a jeleket.

- Látom te sem találtál jobb ülőhelyet. - nevette el magát a vámpír.

Szemfogai félelmetesen csillantak ki ajkai közül.

- Most miért mondod ezt? Annó mindig a gyökereket kerestem az erdőben az Embervilágban pihenőhelyként. - mondtam. - Megvan! - döbbentem rá.

- Micsoda? - kérdezte Elliot értetlenkedő tekintettel.

- A gyökerek! A gyökereknél kell keresnem!

- Pfff.... Ez nevetséges Liza! - morogta a vámpír.

- Nem szó szerint értettem! Az én családom elég kurta. Én vagyok az egyetlen farkasdémon a famíliában. A fakasdémonok a gyökereim. - magyaráztam.

- Ez még mindig furán hangzik. - jelentette ki Elliot.

- Tényleg?

Négykézlábra ereszkedtem és elüvöltöttem magam. Átváltoztam.

Fura hangokat hallottam. Hívogattak. Futásnak eredtem. A hangok után mentem, Elliot követett. Végül ismét a temetőben kötöttünk ki, a hangok pedig eltüntek.

- Itt már voltunk. Mit keresünk megint itt? - kérdezte a vámpír és leült egy sírkőre.

Visszavátoztam. A tervem nem jött be.

- A hangok ide vezettek. - mondtam.

- Milyen hangok? Én semmit sem hallottam.

Egy holló Elliotra támadt. Elkezdte csipdesni őt. Igazából csak le akarta kergetni a sírkőről. Ezen én jót nevettem. Szemügyre vettem a sírkövet.

- ,,Lycidas Wolf" - olvastam hangosan.

A sírkő kopott volt. Volt rajta egy ábra. Egy farkas angyalszárnyakkal.

- Elliot... Tudod kié ez? - kérdeztem halkan.

- Ömm... Nem. Tudnom kéne? - kérdezte, majd legugolt mellém a sírkő elé.

Én gyorsan felpattantam és elkiáltottam magam.

- ELLIOT, MENJ ONNAN! HORNBLASIA APJÁN TAPOSOL!!!

- MIVAAAN?! - elugrott onnan.

Elliot még egy ideig borzongott, míg én tovább néztem a sírkőre vésett ábrát. Miért van a farkasnak szárnya? Talán csak családi szimbólum? Ha az is, akkor miért pont ez? Valami nem oké. A hangok ismét visszatértek, de nem mondtak semmi értelmeset. Halkan sikítoztak, nyöszörögtek, mint akik rosszat álmodtak. Benéztem az erdőbe. Feltűnt a semmiből pár sötét árny.

- Elliot, te is látod? - kérdeztem suttogva.

- Mit? - semmit sem értett.

Az árnyak eltűntek, de hangok nem. Lassan beborult az ég. Sötét és hatalmas viharfelhők emelkedtek az erdő fölé. A hangok egyre hangosabban sikítoztak, míg nem elkezdett zuhogni az eső. Elliottal elkezdtük futni Diamond School felé.

- Baszki, mintha dézsából öntenék! - morogta Elliot futás közben.

A hangok még mindig ott voltak. Nem bírtam tovább futni a sárban. Egy nagy, kidőlt fát átugorva, röptömben átváltoztam farkassá. Sokkal jobb volt úgy futni. Mikor végre kijutottunk az erdőből, berohantunk a hotelbe. Megráztam magam.

- Hé! Óvatosan! Én is itt vagyok! - kiabálta Elliot.

Véletlenül lefröcsköltem őt. Visszaváltoztam.

- Neharagudj. - néztem végig szegény Elliotton. Csuromvizes volt.

- Te fogsz engem lezuhanyozni. - jelentette ki, majd elindult a lépcsőkön felfelé.

Utána futottam.

- Na arról ne is álmodj! - mondtam.

Úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Csak simán elvigyorodott. A hangokat még mindig hallottam. Kezdenek az idegeimre menni. Mit akarnak tőlem?

Az éjszaka közepén...

- LIZA KELJ MÁR FEL!!! - kiabálta Elliot, s közben a vállamnám fogva rángatott.

Felriadtam. Ijedten meredt rám.

- Elliot?! Mi történt? - kérdeztem.

- Sírtál és kiabáltál álmodban. Már vagy 10 perce próbállak felébreszetni, de te csak egyre hangosabban kiabáltál. Megijesztettél! - mondta és a levegőt kapkodta.

- Neharagudj... - mondtam lesütött szemmel.

Elliot magához húzott és megölelt.

- Nem emlékszel semmire? - kérdezte halkan.

- Mire kéne emlékeznem? - kérdeztem.

- Hát az álmodra. Nem emlékszel mit álmodtál?

- Csak egy sötét alakra emlékszem. Másra nem. - válaszoltam.

- Értem...

Elliot mellém feküdt és úgy aludtunk tovább.

Másnap reggel...

- Liza, kelj fel. - suttogta Elliot.

- Fent vagyok. - mondtam szinte alig hallhatóan.

A szokásos reggeli rutin... Bementem a fürdőszobába, feldobtam magamra a sminket, felöltöztem és szóltam Elliotnak, hogy indulhatunk. Elliot megragadta a kezem és kivonszolt az ajtón. Ez fura. Miért viselkedik így? Ma a Suttogó erdőben van óránk, de Elliot a reggelit is kihagyva máshova vitt. Elvitt az igazgatóhoz.

- Elliot. Mit keresünk mi itt? - kérdeztem és félve néztem kéken ragyogó szemeibe.

- Neharagudj rám ezért. Megijesztesz. Valami nem stimmel veled. - válaszolta. - Beszélned kell az igazgatóval. - kopogott az ajtón, mely lassan kinyílt.

Bementünk.

- Sziasztok! Tudok valamiben segíteni? - kérdezte Harlekin.

- Hát remélem tud. - válaszolta Elliot. - Lizával valami nem stimmel.

- De én teljesen rendben vagyok! Nincs semmi bajom! - kiáltottam.

Elliot felém fordult, lefogta a fejem és mélyen a szemembe nézett.

- Ezt te sem hiszed el. Nagyon jól tudod te is, hogy valami nincs rendben. Kell valaki, aki segít rajtad.

Elsírtam magam. Igaza lehet. A hangok, amikről meséltem neki, meg persze az árnyak... Az erdőben lehet tényleg nincs semmi a Wolf család temetőjén kívül. De a könyv... Vagy azt is csak bemesélem magamnak? Nem! Elliot azt akarja, hogy azt higgyem mindez csak a fejemben van! Nem! Ez mind valós! Majd idővel ő is megtudja. Most még kivárom, hogy mi a szándéka Harlekinnek és Elliotnak velem.

- Mi történt? - kérdezte az igazgató.

- Liza furcsa hangokat hall és sötét árnyakat lát. Itt az a gond, hogy csak ő látja. A tegnapi napig hittem neki, de most már kezdek kételekedni ezeknek a dolgokna a valós létezésében. Nem hinném, hogy Liza hazudik. Sőt! Elhiszem, hogy mindezt látja, de miért csak ő? A többiek miért nem? Félek, hogy valami nincs rendben a lakótársammal. Elhoztam őt ide, hátha tud maga segíteni. - mondta Elliot.

- Értem. Én nem tudok sajnos segíteni, de az orvos igen. Idehivatom. Addig maradjatok itt, míg ide nem ér.

Az igazgató az őrszemeket megkérte, hogy hozzák ide az orvost. El vagyok keseredve. Lehet, hogy ez túl sok volt egyszerre Elliotnak. Megértem, ha aggódik értem. Csak segíteni akar, de ezzel semmire se megy.

Törökülésben leültem a földre és ismét sírni kezdtem. Tudom, a sírás nem old meg sz*rt se, de jobb így, minthogy magamba fojtsam. Elliot leült mellém és az ölébe húzott. Próbált megnyugtatni. Azt mondta nem lesz semmi baj, és hogy minden rendben lesz, hamarosan vége ennek a rémálomnak. Sajnálom kedves Elliot, de ennek nem lesz vége egyhamar. Ez nem csak egy rémálom, kedvesem. Ez a rideg valóság. Hidd el, én sem élvezem, ahogy te sem, de nincs menekvés.

Az orvos hamarosan megérkezett.

- Liza! Már megint te? Csak nincs valami baj? - kérdezte csodálkozva.

- De van, uram. - mondta a vámpír. - Liza nagyon nincs rendben. Valami nem stimmel vele. Furcsa hangokat hall és sötét árnyakat lát, melyeket mások nem észlelnek. Aggódom érte.

- Értem. Liza, ez igaz? - kérdezte az orvos.

Én csak bólintottam és elbújtam Elliot karjai közt. Az orvos szerint el kell látogatnom az iskola pszichológusához. Megfogadtam a tanácsát, bár tudom, hogy úgysem segít.

Pár héttel később...

Már hetem óta járok a pszichológushoz. Mindig kétnaponta, de a dolgok semmit sem változtak. A hangok és az árnyak még mindig ott vannak. A pszichológus nem segít, ezért pszichiáterhez küldtek. Elliot nap mint nap aggódik értem.

- Elliot, ez sem fog rajtam segíteni. Ezt te is tudod. - mondtam neki a pszichiáter ajtaja előtt.

- Majd meglátjuk. Féltelek. Nagyon. Mindent megteszek, hogy azok a n´bizonyos hangok és árnyak eltűnjenek a fejedből és békén haggyanak mindörökre. - megölelt és beküldött a pszichiáterhez. - Itt megvárlak. - mondta, majd egy könnycsepp gördült végig az arcán, mikor az ajtó csukódni kezdett.

- Liza, ugye? - kérdezte a dilidoki.

- Igen. - válaszoltam.

- Hallottam, hogy mi történik veled. Valami veled nagyon nem stimmel. Nem gondolod, hogy túl élénk a képzelőerdőd, a fantáziád? - kérdezte mosolyogva.

Miért kell ezen mosolyogni? Bosszantó.

- Nem, uram. Ezek mind valósak, csak senki sem hisz nekem. A szobatársamra a frászt hoztam az igazsággal, nem hisz már nekem. Egy ideig ő is úgy gondolta, hogy ezek mind valós dolgok, de most meg azt gondolja, hogy ez mind csak a fejemben létezik. Maga is azt gondolja, ahogy mindenki más körülöttem. Miért?

Mindenki azt gondolja bolond vagyok. Még a barátnőim is, de csak azért, mert dilidokihoz kell járnom. A hangokról és az árnyakról semmit sem tudnak. Én nem hibáztatok ezért senkit. Nem az ő hibájuk. Én ijesztettem rá mindenkire. Most mindenki értem agódik. A pszichiáter csak egy hétig bírta velem, utána gyógyszereket írt fel nekem. Szerinte dilibogyókkal könnyebb lesz. Hát téved.

A gyógyszerekből egyre több adagot írt fel, de nem tüntették el a hangokat és az árnyakat. Túladagolás miatt visszakerültem ahhoz a személyhez, aki a pszichiáterhez és a pszichológushoz küldött. Az orvos...

- Liza, sajnálom. Nem kellett volna hozzá küldenem. - mondta és kicserélte a infúziót.

- Semmi baj. Nem maga a hibás. Nekem kellett volna hallgatnom mindenki előtt. Megijesztettem azokat, akik fontosak nekem. - mondtam. - Hol van Elliot? - kérdeztem.

- Hívjam ide?

- Igen, kérem. - néztem a dokira könnyes szemekkel.

Elliot hamarosan megjött.

- Szia. - köszönt.

Felültem az ágyon és levágtam neki egy pofont. Nem értette miért kapta, de egy idő után leesett neki.

- Nem segítettem ezzel, mi? - kérdezte.

- Hát nem! Mondtam, hogy nem hazudok! A hangok és az árnyak léteznek! Mikor halott voltam akkor is hallottam őket! Mégis mit képzeltél? Miért nem hittél nekem? - kérdeztem csapkodva.

Nem tudott mit válaszolni. Az ölembe fajtotta a fejét.

- Sajnálom. Ne haragudj. Megijesztettél. - mondta könnyes szemekkel.

Megsimogattam a fejét és megbocsátottam neki. Két hónap az életemből oda lett, de nem érdekel. A hangok és az árnyak léteznek. Végre nem vagyok bolond. Végre szabad vagyok, legalább is fogjuk rá... Még meg kell gyógyulnom.

- Liza, mondhatok egy titkot? - kérdezte Elliot.

- Persze. Mi lenne az?