42. fejezet - Megvagy

42. fejezet - Megvagy

- Liza, kelj már fel! El fogunk késni! - ébresztgetett Elliot.
- Jolvan... Már fent vagyok... - morogtam.
Elliot kirángatott az ágyból és beküldött a fürdőszobába készülődni. Mikor már összeszedtem magam, elindultunk a teraszra reggelizni. A lányok már rég ott voltak, kivéve Veronikát. A jelek szerint ismét ellaludt, vagy az is lehet, hogy beteg. Mindegy. Nem akarom rögtön reggel elárasztani kérdésekkel Elizt.
Ismerős lépteket hallottam a hátam mögött.
- Sziasztok!

- Szia Nortakis! - köszöntem vissza Elliottal.

- Leülhetek? - kérdezte.

Rebeka mellett volt egy üres hely, mivel ugye Veroni megint nem jött. Nortakis helyet foglalt köztünk. Arra gondoltam megköszönöm a tegnapi napot, de nem akartam, hogy a lányok kérdezősködjenek, ezért inkább nem szóltam.

- Ömm... Nortakis? - nézett Rebeka furán a hosszú hajú srácra.

- Igen? - kérdezte vissza, majd egy ideig elgondolkodott, majd ismét megszólalt. - Basszus! Nektek még be sem mutatkoztam! Sajnálom! Nortakis Okami vagyok.

Mivan? Hiszen tegnap már bemutatkozott! Miért teszi meg ismét?

- Hányadikos vagy? - kérdezte Eliz.

- Ömm....izé.... Jelenleg harmadikos.

- Eliz, ezt már tegnap kérdezted tőle, nem? - tudakoltam.

- Mikor kérdezhettem volna? Tegnap nem is beszéltünk.

Miiiii?! Itt valami nem stimmel... Nagyon nem... Begolyóztam volna?

- Ha most megbocsájtotok, sietnem kell órára. - felpattant a székről. - Az én csoportom hamarabb kezd a többinél. Ebédnél találkozunk. Sziasztok! - ezzel kirohant az ajtón.

- Különös srác. - mondta Eliz.

Ez már megtörtént. Tegnap megtörtént. Esküszöm...

- Milyen nap van ma? - kérdeztem Elliottól.

- Csütörtök. Miért kérded?

- Basszus.... - sóhajtottam.

- Van valami baj? - kérdezte Rebeka.

- Ömm.. Nincs. Menjünk órára.

Ugyanaz a feladat, ami ,,tegnap". A vámpírok kaptak egy mókust. Jeremy nyert és megehette. Ez nem lehet igaz...

- Mivan Liza? - kérdezte Kilch és ledobta magát mellém a földre.

- Mi volna? - kérdeztem vissza.

- Min filózol annyira?

- Semmin, csak elbambultam. - válaszoltam.

Hazudtam. Megint. Nem mondhatom el neki. Meg persze senkinek sem.

- Hé csajszi! Valami baj van? - kérdezte Jonathan és leült velem szemben. Ismét a kezeimmel játszott.

- Nincs semmi baj, csak kicsit elgondolkodtam pár dolgon.

- Mint például? - kérdezte John.

- Muszáj tudnotok?

- Igen, feltétlenül. - vigyorgott rám Kilch, ahogy ,,tegnap".

- Hallottatok az új srácról a harmadikban? - kérdezte John.

- Hallani hallottam róla, de semmit se tudok róla, csak a kinézetét. - válaszolta Kilch, a kis furry.

- Szégyen! A nevét se tudod? - tudakolta tovább John.

Kilch nemet intett a fejével.

- Nortakis.

- Mi? - kérdezték értetlenül felém pillantva.

- A neve Nortakis. - ismételtem meg, ahogy már korábban is tettem.

- Különös név. Létezik egyáltalán ilyen? - kérdezte tőlem Kilch.

- Ha ő mondja, akkor biztos.

Ebédidő. Nortakis is ott volt.

- Üdv ismét! - köszönt és mellém ült. - Guten Apetit!

- Köszönjük, neked is! - zengtük vissza majdnem egyszerre.

- Danke schön.

- Németet tanulsz? - kérdezte Elliot.

- Nem. Nincs szükségem tanórákra. Folyékonyan beszélek németül.

A többiek kigúvadt szemekkel és tátott szájjal meredtek rá. Én nem zavartattam magam. Nyugodtan ebédeltem tovább.

- Was? - kérdezte felnézve a tányérjából.

- Nichts. - válaszoltam ismét a többiek helyett is és mindenki tovább evett.

Ebéd után visszamentünk az erdőbe. Mindenki Coyote tanárnőtt kereste a szemével mindenütt.

- Gyertek utánam. Sejtem, hogy hol lehet. - jelentettem ki és mindenkit elvezettem a folyóhoz, ahol a tanárnő a folyóban úszkáló nyaklánctolvajra vadászott.

Kilch kérdőre vonta ismét. Ugyanaz volt a válasz. Hát mi más?

Vacsoránál Nortakis ismét próbálta kioktatni Elizt, hogy ne beszéljen teli szájjal. Elliot híres tejszinhab bajusza, és Nortakis tejszinhabos nyelve ismét nagy sikert aratott.

A folyosón Joel ismét elkapott.

- Hé cica! Mi volt ez ott az ebédlőben? Pasizol? Hmm? - kérdezte gúnyosan.

- Ezt már egyszer eljátszottad velem, nem?

- Nemhinném.

- Kérlek haggy békén! - jelentettem ki ingerülten.

- Dehogy hagylak! Én voltam az első, aki meg akart téged szerezni!

- Oh, valóban? - lépett mellém Elliot.

- Menj innen Lonely! Ez nem a te dolgod! - lökte el Joel.

- Mi van itt? Bunyó? Beszállhatok? - hallatszott Joel háta mögül.

- Mivan?! - fordult meg. Nortakis. Ismét. - Nem tudom ki vagy, de húzd innen a beled, de nagyon gyorsan!

- Azt nem tehetem. - válaszolta hidegen. - Szóval Elliot? Beszállhatok?

- Naná! - ropogtatta meg az öklét. A két védelmezőm fenyegetően közeledett Joel felé.

- Kis pisisek! Nem tudtok megverni! Másodikos vagyok! - kiáltotta.

- A korod szart se ér b*zdmeg. Legalább is számomra. - mondta Nortakis és pofonvágta.

Joel hátra tándorodott és nekiment a halnak.

- Tünjetek innen!

- Akarsz mégegyet? - kérdezte Elliot. Nem várta meg a választ. Levágott egyet Joelnek.

- Fuss. - suttogta Nortakis.

Joel fejvesztve rohant el tőlünk.

- Jól vagy? - kérdezte Elliot.

- Igen, de figyi... Muszáj volt ezt?

- Igen. - válaszolta a két srác és pacsit adtak egymásnak.

Ugyanaz, mint tegnap...

- Liza, nagyon mélyen aludtál ma reggel. Azt hittem sosem ébredsz fel. - mondta a vámpírom.

A jelek szerint...a ,,tegnapi" napot...csak álmodtam? Ma meg szinte minden ugyanúgy történt, mint álmomban. Remek... Megvárom a mai nap végét, holnap pedig remélhetőleg nem kell azon idegeskednem, hogy milyen unalmas lesz mégegy nap.

Nortakis elrabolt Elliottól, átöltöztetett és kivitt a parkba, ahogy tegnap is.

- Farkasdémon.

- Mi? - kérdeztem, mintha nem tudnék semmiről sem.

- Farkasdémon vagy. - ismételte.

- Igen.

- Tudod ki volt az u- ? - kérdezte VOLNA, ha félbe nem szakítom szavát.

- Hornblasia. Hornblasia Wolf. Honnét ismered?

Elmosolyodott.

- Az nem fontos. Milyen a zenei izlésed? Melyik műfajt hallgatod?

- Többnyire metalcore, hardcore, heavy metal, thrash metal, black metal és még rosolhatnám, de olykor hallgatok klasszikus zenét is.

- Oh. Akkor jól választottam rád a ruhákat. Amúgy tetszik?

- Még szép! Imádom! - válaszoltam lelkesen.

- Csodás. Lenne egy kérdésem, de ha most random felteszem, félek, hogy tolakodónak tartasz...

- Elliotról van szó, ugye?

- Igen, de honnan tudtad? - kérdezte csodálkozva.

- Csak megérzés. - vontam meg a vállam. - Mit szeretnél tudni?

- Csak annyit, hogy mióta vagytok együtt. - kérdezte félénken.

- 1-2 hete. Azelőtt mindig leskedtünk egymás után, aztán egy nap megtette az első lépést. - meséltem.

- Bátor srác. Bírom őt. - bökte meg a vállam vigyorogva. - Játszol valamilyen hangszeren?

- Ja. Zongorán és hegedűn. A hegedülést még csak tanulom.

- Ha gondolod, segíthetek. - ajánlotta Nortakis.

- Kedves tőled. Tudsz játszani hegedűn?

- Nem csak azon. Zongorán és gitáron is játszok. A hegedű az egyik kedvencem, a gitározást csak próbaképpen csináltam, mostanra meg több lett, mint hobbi. Még csak második napja vagyok itt, de én vagyok a legjobb zenész az osztályomban.

- Wow! Nem semmi!

Most direkt azért is elkezdtem tépkedni a füvet, hogy aztán elkapja a kezem és ismét kioktasson.

- Ne gyomlálj! Nem vagy te kertész! - a kezemet nézegette. - És parasztlány sem, hogy összekoszozd a szép kezeidet.

- Akkor mi vagyok? - kérdeztem.

- Farkasdémon. - válaszolta és felém kacsintott.

- És te mi vagy, ha szabad tudnom? - tudakoltam.

Most derül ki minden. Hogy nem én vagyok az utoló farkasdémon.

- Démon. - válaszolta hidegen.

NEMÁÁÁÁÁR!!!!! Nem adom fel! Mostmár azért sem!

- Milyen fajta? - tudakoltam továbbra is.

- Azt még nemtudom. Ritkán változom át.

- Megmutatod?

- Most nem. Bőrszerkóban nem ajánlatos átváltozni bármivé is. - vonta meg a vállát.

Hát... Ez nem jött össze. Sebaj. Tán jobb is, hogy én vagyok az egyetlen.

- Mutatnom kell valamit. - mondta és felállt a fűről.

Felsegített és bevezetett az erdőbe. Vajon mit akar?

- Hová viszel? - kérdeztem riadtan.

- Ne félj. Csak valamit tisztázni akarok. Olvastad Hornblasia Wolf könyvét?

- Igen.

- Én nem olvastam, de tudom, hogy mi az, ami nem stimmel vele. - mondta.

- Hamis. - jelentettem ki.

- Pontosan. Megvan az igazi.

- Micsoda?! - kérdeztem meglepődve.

- Megvan az igazi. Ott, ahol...ahol a sírja van.

Többet nem kérdeztem. Jóformán már majdnem a Suttogó erdő és a Kopár völgy határán voltunk, amikor egy barlangot láttam meg előttünk. Ez nem lehet... Honnan tudta? Megtántorodtam.

- Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan.

- Semmi....

- Akkor gyere! - megragadta a kezem és magával húzott a barlangba. - Ezt fogd meg. - a kezembe nyomott egy égő fákját és a barlang mélyére vezetett.

Az alagút végén fényt láttam. Elvette tőlem a fákját és a falon lévő tartóba helyezte. A fény olyan erős volt, hogy csak egy téglalap alakú valamit tudtam kivenni a látványból. Mikor odaértünk, a falak eltűntek. Kiértünk a barlangból. Vagy az inkább egy titkos átjáró volt? Nem érdekel. A fény mostanra már ugyanolyan erősségű volt, mint a Suttogó erdőben. Egy lépcső állt előttünk. Felmentünk rajta. Az a kis téglalap alakú valami.... Egy kőkoporsó.

Nortakis ki akarta nyitni.

- Hé! Mit művelsz?! - kiabáltam rá.

- Ne kiabálj. Akarod tudni az igazat, vagy sem? - kérdezte.

- Persze, hogy akarom!

- Akkor segíts kinyitni. - mondta.

- De ez tiszteletlenség, nem? - kérdeztem aggódóan.

- Ebben az esetben nem.

Vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam és segítettem neki kinyitni. Nem volt könnyű. Nem tudtam ki fekszik benne, míg a koporsó fel nem nyílt.

- Uramisten.... - kezemet a számhoz kaptam.

- Nincs Isten, szóval ezt ne mondt. - jelentette ki Nortakis.

A koporsóban...Hornblasia feküdt. A teste teljesen ép volt. Nem is bűzlött, a felbomlásnak sem volt semmi nyoma. Gyönyörű volt.

- A megtévesztésig olyan, mint te. - nézett rám Nortakis.

- Valóban... - suttogtam.

- A könyv a háta mögött van. Megtennéd, hogy megemeled kicsit az arcmásodat?

- Nem érhetek hozzá. - jelentettem ki. - Hiszen mégis csak egy halottról van szó.

- Ugyan már! Olyan, mintha csak aludna. - mondta.

Még ez sem változtatta meg a tényt, hogy Hornblasia halott, élettelen, hideg teste fekszik előttünk.

- Akkor majd én, te pedig vedd ki alóla a könyvet. - ajánlotta.

Beleegyeztem. Egy kicsit megemelte Hornblasiát, én pedig óvatosan kihúztam alóla a könyvet.

- Megvan. Szóval ez az eredeti könyv. Remélem segítettem ezzel valamit.. - vakarta meg a fejét.

- Most viccelsz? Rengeteget segítettél! Köszönöm!

- Szivesen, Liza. - elmosolyodott és megölelt.

Egy időre még elgondolkodtam, ahogy a holttestet néztem. Támadt egy ötletem.

- Valamit valamiért. - motyogtam.

- Micsoda? - kérdezte Nortakis, mivel alig hallotta.

- Valamit valamiért. - ismételtem meg. - Nem kéne neki adnunk valamit, ha már egyszer elvettük lelke legbecsesebb kincsét? - kérdeztem.

- Igazad van. De mit adjunk neki? Egy szegecses karkötőt? Vagy nyakláncot? - viccelődött.

- Nem épp ilyenekre gondoltam... Olyan kell, ami olyan szép, mint ő, olyan élettel teli még halálában is, mint ő, olyan szelíd és törékeny, mint Hornblasia. Hornblasia Wolf.

- Ennyi erővel mellé fektetlek és kész is az ájándék. - nevetett fel.

- Idióta! - ököllel ütöttem a vállába.

Körülnéztem, hátha találok valamit. Meg is lett.

- Nah?

- Virágok. Szedjünk neki virágcsokrot. - ajánlottam.

- Nem rossz ötlet.

Szedtünk neki egy szép kis virágcsokrot s a kezébe raktuk.

- Továbbra is szép álmokat festek neked. - mondta Nortakis.

Fogalmam sem volt, hogy ezzel a mondattal mi volt a célja, de nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy megvan Hornblasia Wolf eredeti naplója.

A sírt nyitva hagytuk. Nem hinném, hogy akadna bárki is, aki bántaná őt. Ott hagytuk őt, had aludjon tovább.