39. fejezet - Szabadság

39. fejezet - Szabadság

- ........mikor fel kel...... - hallottam, hogy valaki az ágyam mellett beszélget egy másik személlyel.

Lassan kinyitottam a szemem.

- ............ideje lesz elengedni. - mondta egy ismerős hang.

- Ma elmehet. - mondta a másik.

Felnéztem. Az orvos beszélgetett az igazgatóval. Észrevettém, hogy felkeltem.

- Jó reggelt Liza! Hogy vagy? - hajolt fölém Harlekin igazgató.

- Egész jól. - válaszoltlam és felültem az ágyon. Végignéztem magamon.

Az infúzió, a lélegeztetőgéppel együtt, melyet éjszaka kellett viselnem, eltűnt az ágyam mellől.

- Mi történt? - kérdeztem meglepetten.

5 perccel később...

- SZABAD VAGYOOOK!!! - kiáltottam kirúgva az ajtót és úgy rohantam vissza a lakásomba, ahogy csak tudtam. Végre elengedtek. Berúgtam az ajtaját. Elliot még mindig aludt.

- ÉBRED ELLIOT!!! - kiabáltam felé és becsaptam magam mögött az ajtót.

- Csendesebben b*zdmeg. Még alszok. - ezzel bemutatott.

A két ágy egymás mellé volt húzva. Úgy látszik Elliot végzett egy kis átalakítást a szobán, míg én ,,szenvedtem". Rávetettem magam a szerencsétlen vámpírra.

- Ébredj már! Elengedtek! - mondtam.

- He?! - nézett fel rám kómás arccal.

Integettem az arca előtt.

- HÉ!!! VÉGRE!!! - kiáltotta, gyorsan felült az ágyon és megölelt. - Meggyógyultál?! Tudod mennyire szar volt nélküled?!

Fél óra múlva...

Valaki kopogott az ajtón. Mentem kinyitni. Eliz, Veronika és Rebeka estek be rajta egyenesen rám, közben pedig a nevemet kiabálták örömükben fülsüketítő hangon. Egy idő után végre leszálltak rólam. Leültünk az ágyra, a lányok körül vettek engem. Jó tudni, hogy ennyire hiányoztam nekik.

- Ha ennyire hiányoztam, akkor miért nem látogattatok meg egyszer sem? - kérdeztem.

- Meg lehetett téged látogatni? - kérdezte csodálkozva Rebeka. - Ha ezt tudom, akkor egész végig zaklattalak volna, ha akarod, ha nem. - nevette el magát.

Hát persze... Senki sem tudta, hogy a betegeket látpgatni lehet, pedig én vártam őket. Azért Elliot igazán szólhatott volna nekik.

Sokmindent meg kellet tárgyalnunk. A sulis dolgoktól kezdve a szenvedésemig. Egy ideig elszórakoztunk. Kiderült, hogy Kilch és Joel is meg akartak látogatni, csak Elliot azt hazudta, hogy még őt sem engedik be. Ravasz...

A csajok egy idő után visszamentek a lakásaikba, én meg elmentem Elliottal sétálni a parkba. Összefutottunk Jeremyvel és Jonathannal. Mind a ketten nekem ugrottak egy hatalmas ölelésre. Véletlenül fellöktek, szóval a földre zuhantunk. Nem szoktam velük komolyabban beszélgetni, de mégis hiányoztam nekik.

- Légyszi mondd, hogy jobban vagy már! - mondta Jeremy kérő hangon. Annyira szorítottak, hogy alig jutottam levegőhöz.

- J-Jól vagyok... - böktem ki nehezen a srácok közül. Eleresztettek és felsegítettek a földről, de az ölelésnek nem volt vége. Szendvicstölteléknek éreztem magam...

Elköszöntünk tőlük és tovább sétáltunk a parkban. Ismerős, gyors lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam. Joel. Hát ki más?

Felkapott és megölelt.

- Hol a pokolban voltál démonkám?! - kérdezte és letett a földre.

Elliot a derekam köré fonta a karjait.

- Betegeskedtem. - válaszoltam lazán és megvontam a vállam.

Nem tudtam Joel szemébe nézni. Elliot megtette helyettem. Megvető pillantást vetettek egymásra.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte Joel.

- Úgy is mondhatjuk. - jelentette ki Elliot.

Szó nélkül tovább álltunk. Joel keserűen nézett utánunk.

Leültünk egy fa alá. Úgy éreztem, hogy Joel még mindig minket figyel. Elliot az ölébe húzott és megcsókolt.

Hirtelen felbukkant Joel...

- Hé!!! Hát ez meg mit jelentsen? - kérdezte ingerülten. - Liza az enyém, Elliot!

- Tévedsz. - válaszolta a vámpírom nyugodt hangon.

- Liza, mit jelentsen ez?

- Tán nem egyértelnű? - kérdeztem vissza Joeltől.