47. fejezet - Vér

47. fejezet - Vér

Vasárnap. Ma reggel valami miatt Elliot nagyon furcsán viselkedett. Egyszerre volt agresszív és félénk is. A lányokkal azt terveztük, hogy kimegyünk sétálni és beszélgetni a parkba. Elvégre már régen lógtunk együtt. Azt akartuk, hogy a vámpír is velünk ztartson, de nem. Inkább otthon maradt.

Dél van. A lányokkal sok marhaságot meg kellett beszélnünk.

- Joel elég helyes srác. - mondta Eliz.

- Persze.. Hogyne... Csak annak a kivételével, hogy próbál elszakítani Elliottól. - mondtam.

- Még mindig nem fogadta el a dolgot? - kérdezte Rebeka.

- Ugyan hol fogadta volna el? Erőszakos idióta. Bárcsak Tilda nem lett volna olyan, amilyen, és összejött volna Joellel. Dehát ez van. Valamilyen szinten sajnálom azt a lányt...

- Hogy tudsz egy ilyet sajnálni? Hiszen majdnem megölt! - mondta Veronika.

- Tudom, de akkor is...

- Szerintem inkább ne beszéljünk róla. Még a végén felbukkan valamelyikük. - mondta Eliz.

Na igen. Eliztől megszokott dolog, hogy ha kimondja valaki nevét, akkor az a személy 1 órán belül felbukkan. Mondjuk velem is így van, de nálam ez csak az Embervilágban működik. Na meg az én esetemben fél óráról van szó. Sok ember ezt ki is használta. Az egyik ellenségem rájött erre a ,,képességemre" és ügyesen elterjesztette az emberek közt. Szánalmas...

- Elliot miért nem jött? - kérdezte Veronika.

- Fogalmam sincs. Ma reggel nagyon furcsán viselkedett. Alig akart hozzám szólni. Nehéz lenne eldönteni, hogy most haragszik, vagy tartózkodik tőlem. Még ma ki akarom belőle szedni, hogy mi a baja. Nem hagyom csak úgy, annyiban.

- Esetleg tudunk segíteni? - kérdezte a bukott angyal.

- Köszi Rebeka, de nem. Inkább maradjatok ki ebből. Lehetséges, hogy eldurvul a helyzet.

- Miért? - tudakolta.

- Elliot hangulata napról napra kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban boldog, a másikban meg ideges. Asszem ezért. - mondtam válaszképpen, de a bukott angyal tovább faggatózott.

Nem kapott pontos választ. Hamar feladta.

Elliot hangulatváltozásán kívül észrevettem rajta, hogy nagyon gyenge. Lehet ezért nem tudott jönni. 13 óra körül elköszöntem a lányoktól és visszaindultam a lakásba. A szálloda mellett észrevettem valakit a járdán. Ott ült egyedül, csendben, összekuporodva. Közelebb mentem hozzá. Elliot.

- Elliot? Mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.

- Magam sem tudom. - rám se nézett, mikor a választ adta. - És te miért vagy itt? Miért nem mész vissza a lakásba? - kérdezte.

- Mert te itt vagy. Valami baj van?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. - sóhajtotta. - Gyengének érzem magam. Betegnek, de tudom, hogy nem vagyok az. Fáradtnak sem mondanám magam, vagy szomorúnak, esetleg aggódónak.

Észrevettem, hogy szorongat valamit a kezében.

- Mi van nálad? - tudakoltam.

Felém nyújtotta. Magával hozta azt a pici denevért, melyet Nortakissal találtam.

- Nem volt szivem egyedül hagyni őt.

- Értem. - mondtam, átvettem tőle a denevért és leültem a vámpír mellé. - És van oka a gyengeségednek? Vagy ez is olyan ,,lelki" dolog?

- Nem. Ez olyan ,,testi" dolog. Felöltözni is alig tudtam. Akkor képzelheted, hogy hogyan jutottam le a lépcsőn...

Reszeketett. Fázott, ami a vámpíroknál elég meglepő. Hozzá bújtam, hogy felmelegítsem. Elkezdett nevetni.

- Jó érezni a meleg véred. Olyan nyugtató. Most biztos azt hiszed fázok... Tévedsz. Ez is a gyengeség velejárója lehet. Mondjuk sejtem, hogy miért vagyok gyenge...

- Várj! Kitalálom! Nem foglalkozom veled eleget? - kérdeztem.

- Nem.

- Többre vágysz?

- Hahah! Igen, de nem ez az oka. - vigyorgott rám.

- Akkor mi?

Elment a kedvem a találgatástól. Ettől csak az idő megy el. Elliot végigfutatta a tekintetét rajtam, mint aki menten felfal. Megfogta a kezem, magához húzott és megölelt.

- Kell... - súgta oda a nyakamhoz.

- Mi? - kérdeztem értetlenül.´

Finoman végignyalta a nyakam és megcsókolta.

- Régen ittam vért. Kell a véred. Most. Most akarom! - ledöntött a járdára.

- Mit akarsz?! - bukkant fel Kilch, aki végig nézett rajtunk. - Oh! Értem haver! Éppen ,,sexy time"-ot tartasz, igaz? Hehe.. Akkor nem is zavarok tovább. - mondta és odébb állt. Mielőtt ott hagyott minket, visszafordult pár szóra. - Aztán csak keményen, Elliot! - majd kuncogva elment.

- Kilch! Várj! - a vámpír rám mászott. - Segíts! Ne haggy itt!!! - kiáltottam utána.

- Nyugi Liza! Hamar túl leszel rajta! Hidd el, élvezni fogod! - kiabálta vissza és végleg eltűnt.

Elliot előkapott egy kést és a torkomhoz nyomta.

- Basszus. Hol van ilyenkor Nortakis? - kérdeztem hangosan.

És megtörtént a csoda. Nortakis ott állt mellettünk a falnak dőlve.

- Hívtál? - kérdezte.

- Kérlek segíts! - könyörögtem. - Meg akar csapolni!

Megragadta a vámpírt a tarkójánál fogva és leszedte rólam. Felsegített a földről. Elliotnak nem volt ereje talpra állni, szóval hívtunk segítséget. Az őrszemek (azok a macskák) épp a közelben voltak, tehát elmentek Jeremyért és Kilchért, hogy segítsenek. Hamarosan fel is tűntek. Elcipelték a vámpírt a lakásunkba és bezárták az ajtót.

- Jól vagy? - kérdezte Nortakis.

- Igen. - sóhajtottam a lépcsőkorlátnak dőlve.

- Miért kellett neki a véred? Vagy csak megszomjazott?

- Láttad milyen gyenge! Azt mondta, vérre van szüksége, hogy erőre kapjon. - magyaráztam.

- Oh. Értem. Elvileg a démonvér a legerősebb erőforrás. Nem csoda, hogy téged akar. Ugye tudod, hogy nem tarthatjuk fogva örökre? - kérdezte.

- Hát persze! De akkor mi legyen?

- Innia kell a véredből. - mondta.

Nincs más választásunk. Beleegyeztem. Elliottért bármire képes lennék, hiszen szeretem őt. Meg akarom őt védeni mindentől, amitől csak tudom. Nortakis kizárta az ajtót, a vámpír pedig rám vetettem magát. Nekinyomott a falhoz, az egyik lábát a lábaim közé szorította, megmarkolta a csuklómat és a falhoz szorította a kezeimet. Mozdulni sem tudtam.

- Nem foglak megállítani, ha elemenkülsz, de megbüntetlek, ha elkaplak. Készülj fel. - suttogta.

- Nem félek tőled. Nem fogok menekülni. Nincs miért. - mondtam.

Elliot elmosolyodott, a nyakamhoz hajolt, élengedte az egyik kezem, hogy ismét elő vehesse a kést. A torkomhoz nyolta és egy apró vágást ejtett a nyakamon, mégis nagyon vérzett. Annyira gyenge, hogy még harapni se bír, ezért használ kést. Ajkai a nyakamhoz értek és elkezdte szívni a vérem. Fáj. Nagyon. Viszont élvezhető is.

Kezdtem szédülni. Nortakis megfogta a kezem. Látta rajtam, hogy a vérveszteségtől kezdek rosszul lenni. Próbálta leállítani a vámpírt, de hiába. Senkire sem hallgatott. Egy idő után véres ajkait elemelte a sebemtől. A kulcscsontomhoz hajolt és kiszívta, apró foltot hagyva maga után. Nortakis megcsókolta a kezem elismerése jeléül.

- Ügyes voltál. Elliot meg is hallhatott volna, ha elfutsz előle, de nem tetted. Már kishíján halálán volt. Megmentetted őt.

Elliot eleresztett és megköszönte, amit érte tettem, meg persze bocsánatot kért, hogy olyan hirtelen rám támadt. Megkérdeztem Nortakistól, hogy milyen gyakran kell egy vámpírnak vért adni, hogy életben maradjon. Saját elmondása szerint legalább kéthetente egyszer.

- Liza... Be kell valamit vallanom. - mondta Elliot.

- Mi lenne az?

- Mikor alszol... - Nortakis Elliotra meresztette szemeit velem együtt. - ...iszom a véred.

- MICSODA?! - akadtam ki. - Nem tudtad volna esetleg megkérdezni, hogy adok e belőle?!

- Sajnálom, de az első alkalom után elég nehéz megállni. Olyan gusztusos, harapni való nyakad van...a véred pedig finom, édes és forró... - mondta.

Nortakis megbökte a vállam.

- Azt tudtad, hogy a démonok is elélnek a véren? - kérdezte.

Csodálatos! Ezek szerint én is lophatom Elliot vérét. Mondjuk nem hinném, hogy Nortakis ezért árulta el nekem.

- Megkóstolhatlak? - kérdezte félénken.

- Mi?! Na neeem! Ő az enyém! - a vámpír derekamnál fogva húzott magához.

Csodás... Ezek veszekednek a véremen...

- Gondolom azt sem tudtad, hogy ha egy démon a saját vérét issza, akkor erősebbé válik. - folytatta.

- Hát... Nem. - válaszoltam.

Nortakis nekem jött, a falhoz nyomott és rám vigyorgott. Kibújtak a szemfogai, melyektől átjárt engem a félelem. Valamivel nagyobbak, fényesebbek és élesebbek voltak Elliot fogainál. Megcsókolta a nyakam és beleharapott. Finoman, gyengéden, szorosan magához ölelt. Lehunytam a szemem és itt-ott felnyögtem, aminek hallatán Nortakis szintén ezt tette. Ez az érzés... Imádom.





46. fejezet - Háziállat

46. fejezet - Háziállat

Visszatértem Nortakisszal a parkba. Ragaszkodott hozzá, hogy kimenjünk az erdőbe. Beleegyeztem. Úgy döntöttünk nekiállunk koponyákat és tollakat gyűjteni, elvégre ha egyáltalán találunk. A temetőbe mentünk. Ott találtunk pár hollótollat. Csontok is voltak ott, de nem érte volna meg őket elhozni. A koponya nekünk értékesebb.

- Liza! Gyere ide! - szólított Nortakis.

Egy hatalmas és vastag fa mellett állt. Odasiettem hozzá.

- Igen?

- Ezt nézd. - mutatott a földre.

- Egy szarvaskoponya.. Nem is tudtam, hogy itt szarvasok is élnek.

- Még szép, hogy itt is vannak! Elvégre erdőben vagyunk. - magyarázta Nortakis.

Egy kicsit butának éreztem magam. Mindegy... Látszik, hogy még nem tudok mindent erről a világról. A szarvaskoponyát agancsánál fogva cipelte magával. Aki keres az talál és megtartja. Remélem én is lelek pár dolgot.

Némi keresgélés után egyre több hollótollat találtam, de koponyát még sehol. Megbotlottam az egyik fa gyökerében és egy sziklára estem. Bevertem a fejem...

- Liza! Jól vagy? - sietett hozzám Nortakis.

Lassan feltáplászkodtam és akkor megláttam... Meglett, amit kerestem. Egy koponya. Hollókoponya.

Óvatosan felemeltem a földről. Remek nyaklánc készülhet belőle.

- Fáj a fejem... - mondtam.

- Vérzel. - mondta Nortakis. - Nagyon. Liza, neked beszakadt a fejed. - mondta tájékoztatásul.

Megérintettem a sérült részt. Au...

- Basszus...

- Gyere velem! - megragadta a kezem és a folyóhoz vezetett.

Leültetett egy kis sziklára, mely a folyó mellett volt. Belemártotta a vízbe a kezét és a fejemhez emelte.

- Mit csinálsz? - kérdeztem kábultan.

- Segítek. - válaszolta.

A fájdalom egyre csak tompult, majd teljesen elmúlt. Mikor Nortakis elemelte a kezét, csurom vér volt. Lemosta és újra hozzáért a sebhez. Mikor ismét levette a kezét a fejemről, már nem volt véres. Megérintettem a seb helyét. Eltűnt.

- Mit csináltál? - kérdeztem csodálkozva.

- Meggyógyítottalak. Semmi szükség nincs rá, hogy ismét a doktor rabjává válj.

- Köszönöm. - megöleltem.

Tovább keresgéltünk az erdő mélyén, mely meghozta gyümölcsét.

6 koponya, kb. 30 darab hollótoll és egy agancspár. Már épp indultunk volna vissza a parkba, mikor fura hangot hallottunk az egyik bokorban. Sípoló hang volt. Először azt hittük rosszul hallunk, de mégsem. Odamentünk, benéztünk a bokor alá és egy fénylő szempárral találtuk szembe magunkat. Félretoltuk a bokor ágait. Egy apró denevér visítozott a bokor alatt. Bizonyára nekiment az egyik fának repkedés közben és lezuhant. A szárnya el volt törve. Elhatároztuk, hogy hazavisszük és felváltva gondolkodunk róla. Először nálam lesz, majd pedig Nortakisnál.

- Mi ez a lárma?! - kérdezte Elliot ingerülten, mikor Nortakisszal beléptem a lakásba a kis denevérrel.

- Nyugi. Csak egy kis denevér az. - válaszoltam.

- Mivan? - kérdezte a vámpír értetlenül.

- Nézd! - nyújtottam oda neki a pici pakrócba bugyolált denevért.

- Aranyos, de miért van itt?

- Eltört a szárnya. - válaszolta a démon. - Felváltva fogunk gondoskodni róla.

- Értem. És mik ezek a koponyák és tollak? - tudakolta.

- Gyűjtögettünk. - válaszoltam.

- Értem. És hová fogod őket rakni?

- A koponyák fele Nortakisé, szóval ez a 3 koponya valószínűleg az íróasztalon vagy az éjjeli szekrényen foglal helyet a tollakkal együtt. - magyaráztam.

Elliot megbökdöste a kis denevért, aki ismét elkezdett visítozni. Bizonyára nagyon fáj neki a szárnya. Minél hamarabb meg kell őt gyógyítani, hogy visszamehessen a családjához.

- Ez mostantól valami házikedvenc lesz? - kérdezte Elliot a fejét vakargatva.

- Igen, valami olyasmi. Legalább is addig, míg rendbe nem jön a szárnya. - mondta Nortakis.

A pici denevér elhallgatott és némán kukucskált ki a takaróból. Olyan volt, mint egy élő sushi.











45. fejezet - Kész téboly

45. fejezet - Kész téboly

,,Tébolyultak. Ez volt a becenevünk. Az Embervilágból való eltűnésünk után ez a név ragadt ránk. Így emlegettek minket, de többé soha senki sem látta családunk egyik tagját sem.

Azt kérded, ezt honnan tudom? Az erdőben sosem voltunk egyedül. Akadtak más fajok is, mint a kentaurok, furryk, vérállatok, boszorkányok (akik állatbőrbe bújva éltek), vámpírok. Találtunk pár szövetségest, akik nap mint nap átmentek az Embervilágba. Többnyire a vámpírok mentek át emberekre vadászni. Átlag embernek álcázva járkáltak az emberek közt, tehát volt módjuk meghallgatni a rólunk terjengő pletykákat.

Miért hívtak minket ,,Tébojultaknak"? Mert elvileg mi mind meg vagyunk tébolyodva..."

- Liza! - szólított valaki a hátam mögött. Nortakis.

- Igen? - a hollótollat a lapok közé tettem és becsuktam a könyvet.

Meglepő, hogy tanítás közben itt tartózkodik az erdőben. Mit keres itt?

- Francba... Azt hittem megijedsz. - mondta csalódottan.

- Majd legközelebb. Szóval? Mi a helyzet? - kérdeztem.

- Semmi érdekes. Holnap szombat van. Van esetleg valami rogramod?

- Nincs. Erre a hétvégére nincs. Miért kérded?

- Mutatni akarok valamit. - válaszolta.

- Már megint? - elmosolyodtam.

- Rengeteg dolog van, amit mutatni szeretnék, de csak apránként tervezem feltárni a dolgokat neked, elvégre szerintem egyszerre túl sok lenne. - magyarázta.

- Értem. Akkor? Szombaton hány órakor találkozunk és hol?

- Délben érted megyek a lakásodhoz. - mondta.

- Rendben.

Elliothoz siettem és elmondtam neki a dolgot. Bár elég nehezen, de beleegyezett. Mielőtt még visszaültem volna a folyó melletti szikla árnyékába, megragadta a karomat és visszahúzott pár szóra.

- Szeretnék majd veled beszélni. - mondta kifejezéstelen arccal.

- Miről? - kérdeztem.

- Majd elmondom.. - mondta és elengedett.

Aggódom. Valami nem stimmel vele. Talán én rontottam el valamit?

Semmit sem értek. Nem számít. Azt se mondta meg, hogy mikor akar velem beszélni.

Másnap...

Reggel 10 óra. 2 óra múlva jön értem Nortakis. Kiugrottam az ágyból és rendbe hoztam magam a fürdőben.

- Liza. - szólított Elliot, mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján.

Még ágyban volt.

- Igen? - kérdeztem.

- Gyere ide.

Odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.

- Szeretsz még? - kérdezte gyanakvóan.

- Miért kérdezel ilyesmit?

- Válaszolok, ha megkapom a választ. - megfogta a kezem. - Szeretsz még engem? - ismételte.

- Igen. - válaszoltam. - Most én jövök. Miért kérdezted?

- Mert azt vettem észre, hogy lassan többet foglalkozol a könyvvel és Nortakisszal, mint velem.

Igaza van. Mindig el vagyok bújva mostanság Hornblasia könyvében, de ezt okkal teszem. Meg akarom tudni az igazságot. Nortakisszal pedig azért vagyok, mert úgy érzem ő az egyetlen, aki tényleg próbál segíteni és érdekli is a dolog, ami engem szintén leköt. Elliotnak semmit sem mondtam el a múltkoriról. Hogy Hornblasia teste megvan és a könyv a koporsójából van. Nem kis dolog, de azért nem mondtam el ezt a dolgot a szerelmemnek, mert ígéretet tettem Mr. Okaminak, hogy nem mondom el. A kettőnk titka. Nem tartozik senkire sem. Akkor miért van bűntudatom? Ez azt jelentené, hogy nem bízok meg Elliotban annyira, hogy ezt elmondjam neki? De semmi köze hozzá! Viszont egy szerelmes pár mindent megoszt a másikkal. Na várjunk... Akkor most mivan? Én vagyok itt az egyetlen, aki nem érti?!

- Úgy érzem valamit titkolsz előttem.

- Ugyan mit titkolnák? - kérdeztem, mintha mit sem tudnék.

- Valamit nem mondtok el ti ketten. Te és Nortakis. Mondd, megcsaltál? - kérdezte.

- MIVAN?! Nem! Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?! Ennyire nem bízol bennem?!

Haha... Ki beszél?! Én vagyok az, aki nem bízik meg a másikban. Vagy tán Elliotnak is ez az érzése. Ő sem bízik meg bennem?

- Csak kérdeztem... - mondta.

Elég. Nortakis 1 óra múlva itt lesz értem. Előkaptam a könyvet, amíg lehet. Kihasználom az időt. Nem akarom értelmetlen fecsegésre és veszekedésre pazarolni ezt az 1 órát.

,, ...mi mind meg vagyunk tébolyodva.

Ezt sem érted, ugye? Gondolom ezt is el kell magyaráznom. Az Embervilágban egyszer elkapott a rendőrség és pszichiáterhez küldte az egész famíliánkat, aki tudtunkra adta, hogy bizony mi mind meg vagyunk őrülve. Legalább is ezt ordítozta, mikor még csak a kivizsgálás közepénél sem tartottunk: ,,MAGUK MIND MEG VANNAK ŐRÜLVE!!! Idióták, barmok, eszeveszettek, pszichopaták, marhák, félnótásak, bugyuták, debilek, ökrök, dilisek, tökfejek, értetlenek és még sorolhatnám a végtelenségig!!! TÜNJENEK INNEN!!! VISSZA SE JÖJJENEK!!!" majd ránk csapta az ajtót. Persze mi remekül szórakoztunk rajta.

Pár nappal később egy vámpír látogatása során megtudtuk, hogy a pszichiáter öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Hogy miért? Kiakadt. Kiakadt tőlünk. Ezek után az emberek mégjobban utáltak minket, mert rögeszmélyükké vált, hogy mi öltük meg a doktort, ami természetesen igaz. A halálba kergettük őt azzal, hogy megjelentünk nála. Mindig abban ringattuk magunkat, hogy van nálunk rosszabb pszichikai eset is. Hát... Tévedtünk."

Kopogást hallottam az ajtón. Nortakis hamarabb érkezett. Elbúcsúztam Elliottól és követtem a hosszú hajú srácot le a lépcsőn.

- Hol tartasz? - kérdezte.

- Az öngyilkos dilidokinál.

- Oh igen, az egy vicces történet. - kuncogott Nortakis.

Mire észbe kaptam, addigra Nortakis lakása előtt áltam. Bevezetett az ajtón.

- Szóval? Mit akarsz mutatni? - kérdeztem.

Nem válaszolt. Kinyitotta a szekrényét és keresgélni kezdett.

- Ömm... Nortakis?

Megfordult és rám meredt világos szemeivel.

- Most menj ki egy kicsit. - mondta.

Nem volt kedvem megkérdezni, hogy miért, ezért szó nélkül elhagytam a lakást és kiültem a lépcsőre. A várakozás hosszúnak tűnt, ezért kiültem a szálloda előtti járdára.

Bámultam az üres parkot, az ingadozó fákat, az égen repülő madarakat... Egy idő után felbukkant Kilch a kutyájával. Békésen játszadoztak. Később Jeremy és Jonathan is csatlakozott hozzájuk.

Pár percnyi várakozás után a hideg járdán egy kavics esett le mellém az égből, rajta egy apró cetlivel, melyen ez állt:

,,Liza! Gyere vissza! Kész vagyok.    ~Nortakis"

Visszamentem, de nem nyitottam be a lakásba. Az ajtó alatt semmi fény sem szűrődött ki. Bekukucskálta a kulcsjukon, de ott sem láttam semmi világosat. Nem mertem benyitni, mert tudtam Nortakis mire készül.

Vártam még pár percet, majd nagy levegőt véve benyitottam. Beléptem a lakásba és becsuktam magam mögött az ajtót. Szinte az egész szoba félhomályban úszott. Éreztem, hogy valami hideg, hegyes és éles megbökte a vállam. Megfordultam.

- MEGVAGY! - ugrott elém Nortakis.

Egy pisztolyt fogott rám, a jobb kezében egy kard volt. Bizonyára az imént azzal bökött meg. Félmesztelen volt...

- A pokolba Nortakis! Mit művelsz? Meg vagy őrülve?! A szívbajt hoztad rám! - korholtam meg rémülten.

- Na nem mondod? - rémületkeltő arckifejezéssel közeledett hozzám.

- Nortakis...

- Igen? - nem állt meg.

- Nortakis!

- Mondjad, nyugodtan. - a falhoz nyomott.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Játszok. - suttogta és hátra lépett. - Hogy tetszik? - kérdezte és körbe fordult előttem.

- Ötletes. - válaszoltam mosolyogva. - Volt ezzel valami célod is? - kérdeztem.

- Nemigazán... Csak meg akartam mutatni. - elvigyorodott és a pisztolyt a szivemhez nyomta. - Mondd, milyen érzés? - kérdezte. Félre döntötte a fejét.

- Ha igazi lenne, megijednék. - kuncogtam.

A nyakamhoz hajolt és odasúgta:

- Ez igazi.

Hátra húzta a pisztolyon a kakast és az ujját a ravaszra helyezte. A lélegzetem felgyorsult a rémülettől. Ez most meg fog ölni? Miért? Mit ártottam?

- Félsz? - suttogta.

Lassan és óvatosan kivettem a kezéből a kardot. A torkához emeltem az élét.

- A kard is igazi? - kérdeztem.

- Igen. - válaszolta mosolyogva. - Remek páros lennénk, ugye tudod?

- Hogyne.

Elemeltük egymásról a fegyvereket.

- Bolond vagy. - nevettem el magam.

- Köszönöm! Te is. - vigyorgott rám Nortakis. - Mi a helyzet Elliottal? Ma reggel nem volt valami jó színben. Történt valami? - kérdezte, miközben visszacsúsztatta a fegyvereket a tokokba.

- Azt gondolja megcsalom. - válaszoltam.

- Értem. És megcsaltad? - felvonta az egyik szemöldökét.

- Dehogy! Hűséges típus vagyok!

- Akkor nem bízik benned, igaz?

- Igen. Valami olyasmi... - mondtam elgondolkodva.

- Nem akarok beleszólni... - kihúzta a függönyt. - ...de mit ér a kapcsolar bozalom nélkül? - kérdezte.

- Figyelj, én se mondok el neki mindent, szóval minden oka megvan arra, hogy gyanakodjon. - magyaráztam.

- Ha Hornblasiáról van szó, akkor arról azért nem tud, mert én kértelek rá. De hogy megcsalással vádoljon téged...nem. Ez elfogadhatatlan. Van egyáltalán oka erre a vádra? - kérdezte.

- Talán igen. Szerinte túl sok időt töltök veled és a könyvvel.

- Na hát ez meg azért van, mert azon vagyok, hogy segítsek neked, ha már tudok. - egy időre elgondolkodott, majd folytatta. - Beszélni kellene vele, nem gondolod?

- De, igen. Igazad lehet. - mondtam.

Mindent ledobott magáról a nadrágján kívül, majd felvette az egyik fekete ujjatlan pólót.

- Akkor megyünk?

- Hova? - kérdeztem.

- Hát beszélni a fejével. - válaszolta.

- Nemtudom... Biztos, hogy ez jó ötlet? - tudakoltam.

- Egészen biztos. - megragadta a karomat és kiráncigált az ajtón.

Csak én érzem úgy, hogy ennek rossz vége lesz? Mindegy is. Már túl késő lenne visszafordulni. Benyitottam a lakásomba. Elliot még mindig ágyban volt, de nem aludt. A plafont bámulta.

- Elliot? - szólítottam.

Felült az ágyon.

- Oh. Sziasztok! Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Liza. Elég hamar visszajöttél. Valami baj van?

- Nincs semmi baj. Nortakis beszélni szeretne veled. Meg én is.

- Miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.

- A megcsalásról és egyéb ezzel kapcsolatos dolgokról. - válaszolta Nortakis helyettem is.

- Oh... Szóval igaz? - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel a vámpír.

- Nem. - mondtuk egyszerre.

- Épp ezaz, hogy Liza nem csal meg. Szeret téged, csak te nem bízol benne. - magyarázta a démon.

- Már hogy ne bíznék meg benne? - kérdezte Elliot.

- Azzal vádolni, vagy legalább csak feltételezni, hogy megcsallak, bizalmatlanságra utal.

Elliot felállt az ágyból és közelebb lépett hozzánk.

- Te, vagy inkább úgy mondom, hogy TI titkoltok valamit. Van valami, amit nem árultok el. A bizalmam megingott benned, Liza. Szeretnék újra bízni benned és hinni neked, de úgy nem megy, hogy szándékosan elhallgattok valamit előlem.

- Szóval hallani akarod a mi kis mesénket, hogy mit csinálunk mi ketten? - kérdezte Nortakis.

Éreztem Elliot gyilkos auráját. Szinte majdnem felemésztette a szobát.

- Igen, hallani akarom. - válaszolta keresztbe font karokkal.

- Megmutattam Hornblasia Wolfot neki. - mondta a démon.

- Ezt hogy kell érteni?

- Megmutatta nekem Hornblasia holttestét, és a koporsójából van a könyv. - magyaráztam.

Elliotot mintha leforázták volna. Nem bírt mozdulni. Visszadőlt az ágyba és összekuporodott. Odamentem hozzá.

- Valami baj van? - kérdeztem.

- Szóval... M-m-megtaláltátok... - dadogta.

- Igen.

- Neharagudj... - mondta. - Sajnálom. Megint elvakított a féltékenység.

- Semmi baj. Kezdem megszokni. - nevettem el magam.

- Szóval mostantól ő is velünk jön? - kérdezte Nortakis.

- Nem. Szeretnék kimaradni ebből. Asszem mindenkinek így lesz a legjobb. Engem, bevallom őszintén, hogy nemigazán érdekel Hornblasia és a hozzá tartozó történet. Nekem még ez is sok volt, hogy megtaláltátok az élettelen testét.

Az a test nemigazán volt élettelen, de tán jobb is, ha ezt sosem tudja meg.

Szent a béke, mondjuk nem is volt komolyabb veszekedés. Sőt! Békésen megbeszéltük a dolgot. Nortakisszal odébb álltam. Elhagytuk a lakást, a vámpír pedig tovább aludt.





44. fejezet - Ízlések és pofonok

44. fejezet - Ízlések és pofonok

,,Megosztok veled pár röpke dolgot magamról, elvégre ha már ez a könyv a kezedbe jutott, akkor legalább legyél tisztában azzal, hogy ki és milyen vagyok. Tán kezdjük a kedvenc dolgaimmal.

Imádok az erdőben kóborolni. Akár egyedül, vagy társaságban. Az ételek közül legjobban a gyümölcsöket szeretem. Imádom az állatokat és a természetet.

Kedvenc hangszerem a zongora és a hegedű. Mindig imádtam hallgatni, ahogy apám és az egyik nagyapám hangszeren játszanak. Szinte életre tudták kelteni a hangszereket. A hangszerek valósággal énekeltek, meséltek, sírtak a kezeik közt. Nálunk sosem volt tabu a ,,túlzott szenvedély". Az emberek szerint a szenvedéllyel mindig túlzásba estünk. És akkor? Nem foglalkoztunk az emberekkel, mivel sosem éri meg. Hogy hogyan kerültünk kapcsolatba az emberekkel? Olykor elhagytuk a Démonvilágot és átléptünk az emberek világába, ahol utcai zenészekként ismertek minket. Nem kértünk pénzt érte, mivel nem voltunk rászorulva. Csak a közönség szórakoztatásáért érte meg átmenni. Csodás érzés volt végignézni a döbbent és lenyűgözött arckifejezésükön, noha nem mindenki ámult el tehetségünk láttán... Voltak rosszakaróink, irigykedők, de nem volt időnk velük foglalkozni. Az emberek sosem tudták meg, hogy honnan származunk. Némelyikük vándorcsaládnak nézett minket. Hát legyen. Azt gondolnak, amit akarnak, de sosem tudhatják meg az igazságot. A lényeg így is megvolt."

- Liza, már megint ezt olvasod? - kérdezte Elliot. Az osztályterem egyik sarkában gubbasztottam teljesen egyedül.

- Igen. Netán bajod van vele? - kérdeztem csipkelődő.

- Nem, csak hát már egyszer elolvastad. Mit nyersz azzal, ha újra elolvasod? Az első alkalommal semmit se ért.

- Hányszor mondjam még? Az a könyv hamis volt. Tán betűzzem le neked?

- Ne, így is értem. - sóhajtotta, majd odébb állt. Folytattam az olvasást.

,,Sosem értettem, hogy mi a bajuk auz embereknek velünk, míg az egyik egyetlen mondattal képes volt kifejteni: ,,Maguk túl mások."

Azt, hogy mások vagyunk eddig is tudtuk. Azzal is tisztában voltunk, hogy mennyire. Viszont arra sosem gondoltunk, hogy ez valaha is fel fog tűnni az embereknek. Az idők során egyre több ember mondta ezt. Volt, aki jó értelemben és volt, aki rossz értelemben mondta ezt ránk. Sajna a rosszból több volt, mint a jóból, tehát elhagytunk az Embervilágot. Visszahúzódtunk a mi világunkba."

Kis idő múlva megérkezett a tanárunk. Gyorsan becsuktam a könyvet és folytattuk az órát. A tanár már nem ment ki az osztályteremből, ezért nem találtam megfelelő időt az olvasásra.

Ebédidő. Reggel ugyan Nortakist nem láttuk, de az ebéden megjelent.

- Sziasztok! Elaludtam... Mindegy! Nem lényeges! Jóétvágyat! - mondta és ledobta magát mellém.

Észrevette a könyvet a kezemben.

- Hogy haladsz vele?

- Remekül. Minden benne van, ami a hamisban nincs. - válaszoltam elkesen.

Nortakis elmosolyodott. Kivette a könyvet az ölemből és lapozni kezdett. Ott ált meg, ahol éppen tartok.

- Oh! Szóval hollótollat használsz könyvjelzőnek! Ötletes. Én mindig bagolytollat használok.

Az utolsó mondatot mintha már hallottam volna korábban.

- Honnét van bagolytollad? - kérdeztem.

- Találtam. - válaszolta. - Egykor rengeteg időt töltöttem az erdőben. Volt időm gyűjtögetni. Egyszer el is ajándékoztam az egyik bagolytollat valakinek, akit nagyon szerettem...

- Ki volt az? Nem mintha közöm lenne hozzá..

- Legyen elég annyi, hogy lányról van szó. - nevette el magát.

- Elég szórakozottan fogod fel. - jegyeztem meg.

- Igen, valóban. De még mindig jobb, minthogy örökre búvábaszott legyek miatta. - mondta.

Igaza van. Én sem sírtam vagy szomorkodtam soha senki után. Aki egyszer elmegy, az elmegy. Bele kell törődni, el kell fogadni. Ez van.

- Mit fogsz csinálni tanítás után? - kérdezte Nortakis.

- Szerintem olvasni. Úgy sincs mit csinálnom, szóval..

- Majd ha lesz szabad időd vagy napod, akkor feltétlenül szólj nekem. Szeretnék még pár dolgot mutatni.

,,Kedvelt zenei műfajaink a klasszikus, metál és a rock, valamint ezen műfajok némely alfaja.

Öltözködési stílusunk a goth és viktoriánus divat ihlette. Szinte mindig feketét fordtunk a holtak és az alvilág tiszteletére, de olykor fehérben is pompáztunk, ha kedvünk úgy tartotta. A családomnak mindig az volt lényeges, hogy minél jobban különbözzön az emberektől és más élőlényektől. Ez mindig sikerült. Viszont mikor az emberek úgy gondolták, hogy ,,túl mások" vagyunk hozzájuk képest, akkor a többség fellázadott ellenünk. Soha többé nem tértünk vissza az Embervilágba."



43. fejezet - Kezdet

43. fejezet - Kezdet

,,1752. október 31."

,,Ez az első bejegyzésem. Hornblasia Wolf vagyok. A családtagjaim Blazenek is szoktak szólítani. Blaze a becenevem. Jelenleg 45 éves vagyok. December 21-én, a téli napforduló napján töltöm be a 46-ot. Ezt a könyvet ma kaptam édesapámtól, mivel ma tartjuk Samhain ünnepét. Ilyenkor örömtüzet gyújtunk az erdőben, táncolunk, éneklünk és rémtörténeteket, legendákat mesélünk egymásnak körülötte.

Csak a mai napot fűzöm dátumhoz eme könyvben. Hogy miért? Mert bizonyára komoly célja van annak, hogy ezt most megírom.

A mai nap kissé eltért a szokásos hétköznapoktól, elvégre ma van Samhain. Reggel, az ablakon keresztül kémleltem, ahogy apám és a nagyapám száraz fát gyűjtenek az örömtüzünkhöz, melyet éjszaka fogunk meggyújtani az erdő mélyén. A napsugarag keresztül vágtak a hatalmas fák ágai közt, melyek sárgult leveleiket hullajtották. Kopogást hallottam szobám ajtaján.

- Blaze? Ébren vagy? Vár a reggeli! - szólított anyám.

- Igen anyám, máris megyek! - mondtam és magamra kaptam az alvóköpenyem, elvégre mégsem mehetek le reggelizni egy szál hálóingben.

Gyorsan megfésülködtem és elhagyva a szobát lerohantam a lépcsőn a konyhába. Az asztalnál várt rám nagyanyám és édesanyám. Köszöntünk egymásnak, majd elfoglaltam megszokott helyemet.

- A többiek már reggeliztek? - kérdeztem.

- Igen. Korán keltek, hogy minél hamarabb hozzá foghassanak a munkához. - válaszolta anyám.

A reggeli befejeztével nagyanyámmal visszamentem a szobámba felöltözni. Szükségem volt nagyanyám segítségére, elvégre nem tudom egyedül felvenni a fűzőt.

Mikor kész voltam, lerohantam apámhoz és nagyapámhoz, hogy segíthessek nekik. Mindig is szerettem velük dolgozni.

- Apám? Hol van Magna nagyapa? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs. - hangzott a válasz. - Ha gondolod, keresd meg. Mi is hiányoljuk. Kell még egy férfi a munkához."

- Hé Liza! Mit olvasol? - lépett oda hozzám Elliot, mikor észrevette, hogy egyedül gubbasztok az egyik fánál egy könyv társaságában.

- Hornbla-

- Jaj ne! Már megint? - kérdezte.

- Még ki se mondtam... Mindegy. Ez nem ugyanaz a könyv, amit az igazgató adott. Ez az eredeti.

- Na ne mond! És honnan van? - tudakolta.

Nem akartam neki elmondani. Ehhez az egy dologhoz semmi köze. Megígértem Nortakisnak még aznap, hogy senkinek sem mondom el. Ez a kettőnk titka marad.

- Azt nem kötöm az orrodra. - jelentettem ki hidegen és tovább olvastam.

Elliot még mondott valamit, de nem figyeltem rá. Már késő, Elliot, drágám. Olvasok. :D

,,Elindultam hát megkeresni őt. Felvettem farkasalakomat és amilyen gyorsan csak tudtam, végigrohantam az erdőt. Nem volt olyan rész, ahol ne kerestem volna. Nem találtam. Visszamentem a házba és megkérdeztem nagyanyámtól és édesanyámtól is. Ők se látták. Gondoltam felnézek a szobájába, hátha ott van. Talált, süllyedt! Ott feküdt az ágyában. Még mindig aludt, pedig nem jellemző rá, hogy ilyen sokáig alszik. Odamentem hozzá és nyomtam egy csókot az arcára. Lassan kinyitotta a szemét.

- Szervusz, Blaze! Mit keresel itt?

- Téged. - válaszoltam. - Már tűvé tettem az egész erdőt érted. Nagyon sokáig alszol. Tán valami baj van? - kérdeztem aggódóan.

- Oh! Nincs semmi bajom, csak fáradtabb voltam a szokásosnál. - ezzel kipattant az ágyból.

Magára hagytam, had öltözzön fel nyugodtan. Leültem az ajtóhoz. Hirtelen fura hangokat hallottam a szobából. Bementem. Szegénykémnek a hajába akadt a fésű.

- Ne segítsek?

- Nem kell. Megoldom. - megmozdította a fésűt. - AU!!! A POKOLBA!!!

Felnevettem.

- Mutasd, majd én. - odamentem hozzá és óvatosan kiemeltem a pokoli tárgyat királyi hajkoronájából.

Mikor végeztünk, lementünk a konyhába. Anyám odadobott neki egy almát reggeli gyanánt. Még bele sem harapott, de már kilépett a bejárati ajtón. Félredobta a csupasz almacsutkát és munkának látott. Én is beálltam a férfiakhoz, amit nagyanyám nem nézett jó szemmel, de nem érdekelt. Ha már egyszer ezt szeretem csinálni, akkor nem nagyon tarthat vissza a dologtól.

Ebédidőben behívtak minket ebédelni. Kolfinna nagyanyám is végre előkerült. Senki sem tudta meg, hogy hol volt egészen idáig. Nem volt hajlandó elárulni, de nem is firtattuk. A munkával napnyugtakor végeztünk. A két hölgy kihozta a hangszereket, egy gitárt és egy hegedűt. Magna nagyapa ismét aktivált egy boszorkányrúnát. Amint a tűz fellobbant, kezdetét vette a Samhain. Az énekkel és örömtánccal kezdtük, utána pedig rémtörténeteket és legendákat hallhattunk egymástól az őseinkről. Anyámnak volt egy könyve, mely telis tele volt horrorsztorikkal. Mindig ebből a könyvből mondott pár történetet. Nem lehetett nem élvezni.

A mai nap csodás volt, mint minden Samhain."

Becsuktam a könyvet. Észre se vettem, hogy már a vacsoránál ülök a lányokkal és a két sráccal.
- Nah? Milyen? - bökött meg Nortakis.
- Tetszik. Sokkal jobb ezt olvasni, mint a hamisítványt. - válaszoltam mosolyogva.
- Mit olvasol? - kérdezte Eliz.
- Könyvet, kedves. Könyvet. - válaszolta helyettem Nortakis.
Eliz nem ezt a választ várta. Csalódott fejjel folytatta az evést.
- Úgy érzem valamiből kihagytok minket. - állapította meg Elliot.
- Jól érzed. - mondta Nortakis.
- Nortakis csak segített az eredeti könyv megszerzésében, hogy megtudjam az igazságot. - súgtam válaszképpen.
- Én ezt értem, de miért suttogsz? - kérdezte a vámpír.
- Mert megteheti. - válaszolta gúnyosan, suttogva Mr. Okami, persze ő pontosan tudta, hogy miért suttogok. Sőt! Jóformán ő kért meg rá. Nemnagyon beszélhetünk nyíltan, hangosan a könyvről.
Éjszaka nekiláttam a második feljegyzésnek.

,,A családomról"

,,Egy gazdag családban nevelkedtem. A stílusunkat a gótika határozta meg. Az erdő közepén, egy kastélyban éltünk. Én, a szüleim és a nagyszüleim.

Ő itt az édesanyám, Calista Wolf:

 

Csodálatos nő volt. Megtanított a szépség minden csínyjára, a csábítás mesterségére és a szeretetre. Mindig egymás fűzőjét kötöttük be és olykor egymást is sminkeltük. Lehet, hogy furán hangzik, de szinte mindig együtt fürödtünk. Ha a szépségápolásról volt szó, akkor mindig egymás mellett voltunk. A ,,Calista" név annyit jelent, mint ,,legszebb nő".

Ő az édesapám, Lycidas Wolf:

Ő az életem első szerelme. Csodálatos ember volt. Felnéztem rá. Értett a mágiához. Ő volt az, aki megtanított engem az alakváltásra. A zenében is jártas volt. Minden egyes hétvégén együtt zenéltünk, vagy az erdőben bujdostunk farkasalakban. A családom hölgy tagjai nem nézték ezt valami jó szemmel, de egy idő után elfogadták. Neve jelentése ,,ifjú farkas".

A nagyanyám édesanyám feléről, Bijou Wolf:

Ő az ékszereivel ékeskedett. El is látott velük rendesen. Adhatott belőlük bármennyit, neki akkor is rengeteg maradt. Azt mesélte nekem egyszer, hogy lánykorában mániákus gyűjtögető volt és azóta is megmaradtak az ékszerek. Úgy vigyáz rájuk, mint szeme fényére. A ,,Bijou" név jelentése ,,ékszer".

Édesanyám feléről a nagyapám, Ozul Wolf:

Jártas volt a zenében, így ő tanított meg játszani hegedűn és zongorán. Szinte életem második szerelmeként tekintek rá. Ha látta, hogy unatkozok, akkor lehívott a szobámból a nappaliba zongorázni. Mindig örömmel mentem vele. A neve jelentése ,,árnyék".

Édesapám feléről nagyanyám, Kolfinna Wolf:

Sok napernyője volt. Az egyiket közülük nekem adta. A mi családunkban a fehér bőr a lelki tisztaságot és a nemességet jelentette, ezért kellett napsütésben a napernyő használata. A fehér bőr megőrzése főleg Cassandrának volt a legfontosabb. Egyetlen bőrhibát sem tűrt el egyik családtagunk bőrén sem, ezért jóformán mindenkit szemmel tartott. Vigyázott a bőrünkre helyettünk is. A ,,Kolfinna" név jelentése ,,fehér hölgy".

Végül bemutatnám édesapám feléről a nagyapámat, Magna Wolf:

Tudtommal édesapám tőle örökölte jóképűségét. Magna a Hold varázslataihoz értett a legjobban. Minden egyes teliholdkor aktivált egy boszorkányrúnát. A leggyakoribb aktivált rúna a védelem volt. Meg akarta védeni a családunkat, de azt sosem tudtam meg, hogy mitől, míg el nem jött... A ,,Magna" jelentése ,,közelgő Hold".

Fivérem:

Van, vagyis volt egy fivérem, Hornblas. Már egy ideje halott. Nem volt szerencsém megismerni őt, tehát csak hallottam róla a szüleimtől. 6 év van köztünk. 5 évesen vesztette életét és erre 1 év elteltével jöttem én a világra. Azt se tudom pontosan, hogy hogyan nézett ki. A szüleim nem tudtak róla sokat mesélni, elvégre egy 5 éves kisfiú nem élt még eleget, hogy regényt lehessen róla írni. Csak annyit tudok, hogy imádta a zenét. A nevét egy Hornblas nevű démontól kapta, aki a zene patrónusa, tehát nem véletlen a zene iránt érzett szeretete. Nagyapám őt is megtanította zongorán és hegedűn játszani. A szüleimnek hatalmas veszteség volt egyetlen gyermekük elvesztése. Egy fiú gyermek igazi kincsnek számít. Abban reménykedtek, hogy újra fiú fog születni, de nem így történt. Itt jöttem a képbe én. Arra gondoltak, hogy Hornblas lelke újraszületett bennem, ezért lettem én Hornblasia. Ezzel csak egy gond van: a bátyám nem bennem született újra. Akárhogy is legyen, de megkeresem az egyetlen fivérem lelkét, legyen az bármelyik testben. A holtteste nem került elő, tehát csak egy holttest nélküli búcsúztatót tudott neki rendezni a családom. Senki sem tudja, hogy pontosan mi történt vele. Csak annyit tud mindenki a családban, hogy egyik reggel a fivérem helyén az ágyban vérfoltok voltek, a szoba ablaka pedig tárva nyitva. Az ablak alatt egy hatalmas vértócsa volt az udvarban, de a holttest sehol sem volt. Mindenhol keresték, még az erdőbe is kimentek, a temetőbe, mindenhova, de semmi."

Felnéztem a könyvből. Elliot mellettem már aludt. Azt se tudtam hány óra. Ránéztem az órára.

- Hajnali kettő. - suttogtam magamnak. - Nem bírom letenni. Bár...miért is tenném? - ezzel tovább olvastam.

,,Nem ismerlek, de szeretlek"

,,Volt már olyan érzésed, hogy olyan embert szerettél, akit nem is ismersz, de még soha nem is láttad és nem ismered a történetét? Ebben a helyzetben vagyok most. Nem ismerem és soha nem is ismertem a bátyám, de szívből szeretem őt. Fura érzés, de ez van. Meg akarom őt keresni. Egyszer úgy is rátalálok, találkozok vele és akkor végre lesz alkalmunk beszélgetni, mint testvér a testvérrel. Sok olyan éjszakám volt, hogy csakis érte sírtam álomba magam. Minden egyes éjszaka gyújtok neki gyertyát. Fogalmam sincs, hogy milyen ember volt, vagy hogy milyen ember lehetett volna belőle. Jó, vagy rossz? Nem tudom, de szeretem őt. Mi lett volna, ha nem veszett volna oda? Hogyan kezelt volna engem, mint kishugát? Tanított volna engem bármire is? Segített volna nekem bármiben is? Vigyázott volna rám, vagy inkább ellökött volna engem magától? Szeretett volna? Kérdéseimre a választ tán már sosem fogom megtudni, de én nem adom fel. Akár a föld alól is előkerítem szeretett bátyámat, még ha belepusztulok is.

Drága, egyetlen fivérem, ez most neked szól, még ha nem is jut el hozzád ez az apró kis üzenet: Előbb, vagy utóbb, de megtalállak. Szeretlek bátyám. Tényleg. Komolyan. Szívből."

Kimerültem. Fáradt vagyok. Ideje aludni.