45. fejezet - Kész téboly

45. fejezet - Kész téboly

,,Tébolyultak. Ez volt a becenevünk. Az Embervilágból való eltűnésünk után ez a név ragadt ránk. Így emlegettek minket, de többé soha senki sem látta családunk egyik tagját sem.

Azt kérded, ezt honnan tudom? Az erdőben sosem voltunk egyedül. Akadtak más fajok is, mint a kentaurok, furryk, vérállatok, boszorkányok (akik állatbőrbe bújva éltek), vámpírok. Találtunk pár szövetségest, akik nap mint nap átmentek az Embervilágba. Többnyire a vámpírok mentek át emberekre vadászni. Átlag embernek álcázva járkáltak az emberek közt, tehát volt módjuk meghallgatni a rólunk terjengő pletykákat.

Miért hívtak minket ,,Tébojultaknak"? Mert elvileg mi mind meg vagyunk tébolyodva..."

- Liza! - szólított valaki a hátam mögött. Nortakis.

- Igen? - a hollótollat a lapok közé tettem és becsuktam a könyvet.

Meglepő, hogy tanítás közben itt tartózkodik az erdőben. Mit keres itt?

- Francba... Azt hittem megijedsz. - mondta csalódottan.

- Majd legközelebb. Szóval? Mi a helyzet? - kérdeztem.

- Semmi érdekes. Holnap szombat van. Van esetleg valami rogramod?

- Nincs. Erre a hétvégére nincs. Miért kérded?

- Mutatni akarok valamit. - válaszolta.

- Már megint? - elmosolyodtam.

- Rengeteg dolog van, amit mutatni szeretnék, de csak apránként tervezem feltárni a dolgokat neked, elvégre szerintem egyszerre túl sok lenne. - magyarázta.

- Értem. Akkor? Szombaton hány órakor találkozunk és hol?

- Délben érted megyek a lakásodhoz. - mondta.

- Rendben.

Elliothoz siettem és elmondtam neki a dolgot. Bár elég nehezen, de beleegyezett. Mielőtt még visszaültem volna a folyó melletti szikla árnyékába, megragadta a karomat és visszahúzott pár szóra.

- Szeretnék majd veled beszélni. - mondta kifejezéstelen arccal.

- Miről? - kérdeztem.

- Majd elmondom.. - mondta és elengedett.

Aggódom. Valami nem stimmel vele. Talán én rontottam el valamit?

Semmit sem értek. Nem számít. Azt se mondta meg, hogy mikor akar velem beszélni.

Másnap...

Reggel 10 óra. 2 óra múlva jön értem Nortakis. Kiugrottam az ágyból és rendbe hoztam magam a fürdőben.

- Liza. - szólított Elliot, mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján.

Még ágyban volt.

- Igen? - kérdeztem.

- Gyere ide.

Odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.

- Szeretsz még? - kérdezte gyanakvóan.

- Miért kérdezel ilyesmit?

- Válaszolok, ha megkapom a választ. - megfogta a kezem. - Szeretsz még engem? - ismételte.

- Igen. - válaszoltam. - Most én jövök. Miért kérdezted?

- Mert azt vettem észre, hogy lassan többet foglalkozol a könyvvel és Nortakisszal, mint velem.

Igaza van. Mindig el vagyok bújva mostanság Hornblasia könyvében, de ezt okkal teszem. Meg akarom tudni az igazságot. Nortakisszal pedig azért vagyok, mert úgy érzem ő az egyetlen, aki tényleg próbál segíteni és érdekli is a dolog, ami engem szintén leköt. Elliotnak semmit sem mondtam el a múltkoriról. Hogy Hornblasia teste megvan és a könyv a koporsójából van. Nem kis dolog, de azért nem mondtam el ezt a dolgot a szerelmemnek, mert ígéretet tettem Mr. Okaminak, hogy nem mondom el. A kettőnk titka. Nem tartozik senkire sem. Akkor miért van bűntudatom? Ez azt jelentené, hogy nem bízok meg Elliotban annyira, hogy ezt elmondjam neki? De semmi köze hozzá! Viszont egy szerelmes pár mindent megoszt a másikkal. Na várjunk... Akkor most mivan? Én vagyok itt az egyetlen, aki nem érti?!

- Úgy érzem valamit titkolsz előttem.

- Ugyan mit titkolnák? - kérdeztem, mintha mit sem tudnék.

- Valamit nem mondtok el ti ketten. Te és Nortakis. Mondd, megcsaltál? - kérdezte.

- MIVAN?! Nem! Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?! Ennyire nem bízol bennem?!

Haha... Ki beszél?! Én vagyok az, aki nem bízik meg a másikban. Vagy tán Elliotnak is ez az érzése. Ő sem bízik meg bennem?

- Csak kérdeztem... - mondta.

Elég. Nortakis 1 óra múlva itt lesz értem. Előkaptam a könyvet, amíg lehet. Kihasználom az időt. Nem akarom értelmetlen fecsegésre és veszekedésre pazarolni ezt az 1 órát.

,, ...mi mind meg vagyunk tébolyodva.

Ezt sem érted, ugye? Gondolom ezt is el kell magyaráznom. Az Embervilágban egyszer elkapott a rendőrség és pszichiáterhez küldte az egész famíliánkat, aki tudtunkra adta, hogy bizony mi mind meg vagyunk őrülve. Legalább is ezt ordítozta, mikor még csak a kivizsgálás közepénél sem tartottunk: ,,MAGUK MIND MEG VANNAK ŐRÜLVE!!! Idióták, barmok, eszeveszettek, pszichopaták, marhák, félnótásak, bugyuták, debilek, ökrök, dilisek, tökfejek, értetlenek és még sorolhatnám a végtelenségig!!! TÜNJENEK INNEN!!! VISSZA SE JÖJJENEK!!!" majd ránk csapta az ajtót. Persze mi remekül szórakoztunk rajta.

Pár nappal később egy vámpír látogatása során megtudtuk, hogy a pszichiáter öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Hogy miért? Kiakadt. Kiakadt tőlünk. Ezek után az emberek mégjobban utáltak minket, mert rögeszmélyükké vált, hogy mi öltük meg a doktort, ami természetesen igaz. A halálba kergettük őt azzal, hogy megjelentünk nála. Mindig abban ringattuk magunkat, hogy van nálunk rosszabb pszichikai eset is. Hát... Tévedtünk."

Kopogást hallottam az ajtón. Nortakis hamarabb érkezett. Elbúcsúztam Elliottól és követtem a hosszú hajú srácot le a lépcsőn.

- Hol tartasz? - kérdezte.

- Az öngyilkos dilidokinál.

- Oh igen, az egy vicces történet. - kuncogott Nortakis.

Mire észbe kaptam, addigra Nortakis lakása előtt áltam. Bevezetett az ajtón.

- Szóval? Mit akarsz mutatni? - kérdeztem.

Nem válaszolt. Kinyitotta a szekrényét és keresgélni kezdett.

- Ömm... Nortakis?

Megfordult és rám meredt világos szemeivel.

- Most menj ki egy kicsit. - mondta.

Nem volt kedvem megkérdezni, hogy miért, ezért szó nélkül elhagytam a lakást és kiültem a lépcsőre. A várakozás hosszúnak tűnt, ezért kiültem a szálloda előtti járdára.

Bámultam az üres parkot, az ingadozó fákat, az égen repülő madarakat... Egy idő után felbukkant Kilch a kutyájával. Békésen játszadoztak. Később Jeremy és Jonathan is csatlakozott hozzájuk.

Pár percnyi várakozás után a hideg járdán egy kavics esett le mellém az égből, rajta egy apró cetlivel, melyen ez állt:

,,Liza! Gyere vissza! Kész vagyok.    ~Nortakis"

Visszamentem, de nem nyitottam be a lakásba. Az ajtó alatt semmi fény sem szűrődött ki. Bekukucskálta a kulcsjukon, de ott sem láttam semmi világosat. Nem mertem benyitni, mert tudtam Nortakis mire készül.

Vártam még pár percet, majd nagy levegőt véve benyitottam. Beléptem a lakásba és becsuktam magam mögött az ajtót. Szinte az egész szoba félhomályban úszott. Éreztem, hogy valami hideg, hegyes és éles megbökte a vállam. Megfordultam.

- MEGVAGY! - ugrott elém Nortakis.

Egy pisztolyt fogott rám, a jobb kezében egy kard volt. Bizonyára az imént azzal bökött meg. Félmesztelen volt...

- A pokolba Nortakis! Mit művelsz? Meg vagy őrülve?! A szívbajt hoztad rám! - korholtam meg rémülten.

- Na nem mondod? - rémületkeltő arckifejezéssel közeledett hozzám.

- Nortakis...

- Igen? - nem állt meg.

- Nortakis!

- Mondjad, nyugodtan. - a falhoz nyomott.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Játszok. - suttogta és hátra lépett. - Hogy tetszik? - kérdezte és körbe fordult előttem.

- Ötletes. - válaszoltam mosolyogva. - Volt ezzel valami célod is? - kérdeztem.

- Nemigazán... Csak meg akartam mutatni. - elvigyorodott és a pisztolyt a szivemhez nyomta. - Mondd, milyen érzés? - kérdezte. Félre döntötte a fejét.

- Ha igazi lenne, megijednék. - kuncogtam.

A nyakamhoz hajolt és odasúgta:

- Ez igazi.

Hátra húzta a pisztolyon a kakast és az ujját a ravaszra helyezte. A lélegzetem felgyorsult a rémülettől. Ez most meg fog ölni? Miért? Mit ártottam?

- Félsz? - suttogta.

Lassan és óvatosan kivettem a kezéből a kardot. A torkához emeltem az élét.

- A kard is igazi? - kérdeztem.

- Igen. - válaszolta mosolyogva. - Remek páros lennénk, ugye tudod?

- Hogyne.

Elemeltük egymásról a fegyvereket.

- Bolond vagy. - nevettem el magam.

- Köszönöm! Te is. - vigyorgott rám Nortakis. - Mi a helyzet Elliottal? Ma reggel nem volt valami jó színben. Történt valami? - kérdezte, miközben visszacsúsztatta a fegyvereket a tokokba.

- Azt gondolja megcsalom. - válaszoltam.

- Értem. És megcsaltad? - felvonta az egyik szemöldökét.

- Dehogy! Hűséges típus vagyok!

- Akkor nem bízik benned, igaz?

- Igen. Valami olyasmi... - mondtam elgondolkodva.

- Nem akarok beleszólni... - kihúzta a függönyt. - ...de mit ér a kapcsolar bozalom nélkül? - kérdezte.

- Figyelj, én se mondok el neki mindent, szóval minden oka megvan arra, hogy gyanakodjon. - magyaráztam.

- Ha Hornblasiáról van szó, akkor arról azért nem tud, mert én kértelek rá. De hogy megcsalással vádoljon téged...nem. Ez elfogadhatatlan. Van egyáltalán oka erre a vádra? - kérdezte.

- Talán igen. Szerinte túl sok időt töltök veled és a könyvvel.

- Na hát ez meg azért van, mert azon vagyok, hogy segítsek neked, ha már tudok. - egy időre elgondolkodott, majd folytatta. - Beszélni kellene vele, nem gondolod?

- De, igen. Igazad lehet. - mondtam.

Mindent ledobott magáról a nadrágján kívül, majd felvette az egyik fekete ujjatlan pólót.

- Akkor megyünk?

- Hova? - kérdeztem.

- Hát beszélni a fejével. - válaszolta.

- Nemtudom... Biztos, hogy ez jó ötlet? - tudakoltam.

- Egészen biztos. - megragadta a karomat és kiráncigált az ajtón.

Csak én érzem úgy, hogy ennek rossz vége lesz? Mindegy is. Már túl késő lenne visszafordulni. Benyitottam a lakásomba. Elliot még mindig ágyban volt, de nem aludt. A plafont bámulta.

- Elliot? - szólítottam.

Felült az ágyon.

- Oh. Sziasztok! Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Liza. Elég hamar visszajöttél. Valami baj van?

- Nincs semmi baj. Nortakis beszélni szeretne veled. Meg én is.

- Miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.

- A megcsalásról és egyéb ezzel kapcsolatos dolgokról. - válaszolta Nortakis helyettem is.

- Oh... Szóval igaz? - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel a vámpír.

- Nem. - mondtuk egyszerre.

- Épp ezaz, hogy Liza nem csal meg. Szeret téged, csak te nem bízol benne. - magyarázta a démon.

- Már hogy ne bíznék meg benne? - kérdezte Elliot.

- Azzal vádolni, vagy legalább csak feltételezni, hogy megcsallak, bizalmatlanságra utal.

Elliot felállt az ágyból és közelebb lépett hozzánk.

- Te, vagy inkább úgy mondom, hogy TI titkoltok valamit. Van valami, amit nem árultok el. A bizalmam megingott benned, Liza. Szeretnék újra bízni benned és hinni neked, de úgy nem megy, hogy szándékosan elhallgattok valamit előlem.

- Szóval hallani akarod a mi kis mesénket, hogy mit csinálunk mi ketten? - kérdezte Nortakis.

Éreztem Elliot gyilkos auráját. Szinte majdnem felemésztette a szobát.

- Igen, hallani akarom. - válaszolta keresztbe font karokkal.

- Megmutattam Hornblasia Wolfot neki. - mondta a démon.

- Ezt hogy kell érteni?

- Megmutatta nekem Hornblasia holttestét, és a koporsójából van a könyv. - magyaráztam.

Elliotot mintha leforázták volna. Nem bírt mozdulni. Visszadőlt az ágyba és összekuporodott. Odamentem hozzá.

- Valami baj van? - kérdeztem.

- Szóval... M-m-megtaláltátok... - dadogta.

- Igen.

- Neharagudj... - mondta. - Sajnálom. Megint elvakított a féltékenység.

- Semmi baj. Kezdem megszokni. - nevettem el magam.

- Szóval mostantól ő is velünk jön? - kérdezte Nortakis.

- Nem. Szeretnék kimaradni ebből. Asszem mindenkinek így lesz a legjobb. Engem, bevallom őszintén, hogy nemigazán érdekel Hornblasia és a hozzá tartozó történet. Nekem még ez is sok volt, hogy megtaláltátok az élettelen testét.

Az a test nemigazán volt élettelen, de tán jobb is, ha ezt sosem tudja meg.

Szent a béke, mondjuk nem is volt komolyabb veszekedés. Sőt! Békésen megbeszéltük a dolgot. Nortakisszal odébb álltam. Elhagytuk a lakást, a vámpír pedig tovább aludt.