51. fejezet - Ébredés

51. fejezet - Ébredés

,,Egy nap a falkámmal lementünk a hegyekből az erdőbe vadászni. Amint valaki fogott valamit, azonnal vitte is a barlangba, ahol megbíztam valakit, hogy maradjon ott és őrizze a zsákmányt. Egy hímfarkast hagytunk ott és egy terhes farkast. Ők alkottak egy párt. Annak a farkasnak tehát egyszerre két feladata is volt: őrizni az ételt és vigyázni az áldott állapotban lévő kedvesére.

Azon a napon tán az egerekből és patkányokból fogtunk a legtöbbet, de ugyanakkor rengeteg nyulat is találtunk. Az őzekből és szarvasokból sem volt hiány. Csak azokat az állatokat vadásztuk le, akik magányosak voltak. Családokra, ménesekre sosem vadásztunk, elvégre nekünk sem esne jól, ha például gyermekeinket, párunkat vagy szüleinket levadásznák a szemünk láttára.

Kettő-hámor fős csapatokra oszlottunk. Szinte azt az egész napot a vadászatnak szenteltük. Mikor leszállt az éjszaka, a falkám visszatért a barlangba. A Hold mutatta nekik az utat.

Én még egy ideig maradtam az erdőben. Egyedül akartam lenni egy kicsit.

Felvettem emberi alakomat és elindultam sétálni egyet. Hirtelen farkashangot hallottam... A barlang felől. Visszaváltoztam farkassá és futni kezdtem lakhelyünk felé. Lefékeztem, mikor láttam, hogy mi adta ki azt a hangot... Egy hatalmas, hófehér farkas állt a folyó melletti sziklán, melyet holdfény világított meg. Bundája vakítóan fénylett. Ott állt egyedül az éj sötét leple alatt és a Holdnak énekelt. Közelebb merészkedtem hozzá. Észrevett. Rám meredt hatalmas arany színű szemeivel. Tudtam, hogy nem egy átlagos farkas...de nem is vérfarkas... Olyan, mint én. Újra visszaváltoztam emberré és lassan közeledni kezdtem hozzá. Felém fordult és leült a sziklán velem szemben. Félre döntötte a fejét, mint aki valamit nem ért, vagy vár, hogy mi fog történni. Leültem a földre és én is vártam. Farkasszemet néztünk egymással. Hirtelen elrugaszkodott a szikláról és elém ugrott. Nem moccantam. Szaglászni kezdte az arcom és könnyek szöktek a szemébe. Lefeküdt elém és a fejét az ölembe tette. Jobb kezemet a fejére tettem és abban a szent minutumban a bundája korom feketévé vált és kezdett lassan visszahúzódni a bőre alá, karmai szintén visszahúzódtak, ujjai hosszabbá váltak, arca szintén más formát vett fel... Egy farkasdémon... Mint én.

Egy fehér bőrű, hosszú fekete hajú, viktoriánus goth ruhában lévő férfi feküdt előttem. Kinyitotta szemeit és rám nézett. Kék szemek... Egy farkasdémonra találtam.

A családom az egyetlen olyan klán, ahol farkasdémonok éltek. Mindenkinek hosszú fekete haja, hófehér bőre és kék szeme volt, pont úgy, mint ennek a fiatal embernek. Rokonom lenne?

Felült és könny csordult végig az arcán. Közelebb húzódott hozzám és szorosan megölelt. Azt se tudtam hirtelen, hogy erre hogyan kéne reagálnom... Visszaöleltem.

- Mi a neved? - kérdeztem suttogva.

- Hornblas... Te pedig...a hugom vagy. - mondta.

M... Megvan a...fivérem. Sírásban törtem ki. El se hiszem, hogy megtaláltam... Tudtam, hogy életben van!

- Végre megvagy! - mondta boldogan.

Felpattantam a földről, felsegítettem őt, farkassá változtunk és elvittem őt magammal a falkámba. A klán nagy örömmel fogadta őt. Attól a naptól kezdve mindig együtt voltunk. Szinte elválaszthatatlanok lettünk. Sokszor éreztem úgy, hogy ez inkább...hogy is mondjam... Szerelem, minthogy csak egyszerű testvériség...

Egyszer láttam őt úszni a tóban... A hátán szárnyak voltak kitetoválva. Megkérdeztem tőle, hogy miért van ott, mert hát ugye nekem nincs.. Elmondta, de ezt már nem írhatom le, mert azt mondta, hogy tartsam titokban. Kérését tiszteletben tartom, amíg csak élek.

Egy nap mi ketten kimentünk az erdőbe sétálni emberi alakban. Hideg, téli nap volt. A halálról beszélgettünk.

- Rossz látni, ahogy a falka minden tagja lassan meghal... Hogy bírtad ezt annyi éven át?

- Nem bírtam, csak elviseltem. Beletörődtem a fájdalomba. - válaszoltam.

- Értem. És mit gondolsz, számunkra mikor jön el a vég?

Ez egy elég gyerekes kérdés volt tőle. A farkasdémonok halhatatlanok... De akkor miért halt meg az egész családunk?

- Nemtudom...

- Én tudom. - mondta. - Majd akkor halunk meg, mikor a Halál úgy dönt, hogy eljön értünk. A családunkért is ő jött el. Ezért szöktem el. Kész csoda, hogy te túlélted.

- Mi?! A halál a gyilkos?! Na de várj... A halál csak egy állapot... Vagy nem? - tudakoltam.

- Nem. A Halál egy személy. Pontosabban egy halott angyal szerű lény. Arra lett kárhoztatva, hogy ő dönt, ki meddig él. Viszont ha egyszer valaki kihozza a sodrából, akkor mészárolni kezd. A mi családunkkal az volt a baja, hogy halhatatlan. A Halál is halhatatlan, de sokkal nagyobb az ereje, mint nekünk. Így a halhatatlanokat is meg tudja ölni, de van valami, ami ellen semmit sem tehet...

- És mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian.

- Az erős lelkeket sosem tudja teljesen megölni. Azok mindig újjá születnek. Ha egy olyan okkult lényt öl meg, akinek erős a lelke, akkor az képes az újjászületésre úgy, hogy ugyanaz az okkult lény marad, aki volt. - egy időre elhallgatott, majd folytatta. - Hornblasia... Te erős lélek vagy. Egy nap a Halál eljön érted, de te újjá fogsz születni.

ÉS BUMM!!! Ez az oka annak, hogy ezt a könyvet megírom. Hornblas szerint az új testem neve Liza lesz. Liza, tudom, hogy ezt most olvasod. Remélem hiszel nekem. Liza, te Én vagy. Te vagy Hornblasia. Én vagyok Hornblasia. Saját magamnak írtam meg ezt a könyvet, hogy minden emléket megmentsek benne. Na jó... Nem írtam le mindent... De Te vagy Hornblasia."

Becsaptam a könyvet és az ágy végébe dobtam. EZ NEM LEHET!!!

- Liza?! Mi a baj?! - kérdezte Elliot riadtam.

- Elliot... - alig kaptam levegőt. - Én...v-vagyok... H-Hornblasia.

- Tudom. - mondta.

- Mivan?!

- Nortakis... Őt kérdezd. Mindent meg fog magyarázni. Nekem mindent elmondott tegnap. Furcsa, de hittem neki.

Megragadta a kezem és kivonszolt az ajtón. A könyvet is magával vitte. Nortakis lakásáig meg sem állt. Dörömbölni kezdett az ajtón.

- És azt is tudnod kell, hogy nem én vagyok az igazi. Nem én vagyok a szerelmed. - mondta Elliot nyugodt hangon, mielőtt az ajtó kinyílt volna.

Nortakis beengedett minket, leültetett engem az ágyra, átvette Elliottól a könyvet és lapozni kezdett. Nem kellett sok idő, mire megtalálta, amit keresett... A kezembe adta a könyvet, melyben ez állt:

,,Hornblas Wolf

Hornblas, a zene patrónusa.

Németül: a zene patrónusa = musik patron = MUSIK PATRON visszafelé NORTAKIS

Japánul: Wolf (angol) = farkas (magyar) = Okami (japán)

Hornblas Wolf = Nortakis Okami"

Nortakis...lenne...H-Hornblas...?

- Hornblas? - kérdeztem tőle.

- Igen, Hornblasia.

Hihetetlen... Szóval ezért akart Nortakis, akarom mondani Hornblas segíteni nekem, mert előző életemben megkértem rá. Azért tette, hogy segítsen nekem felébredni. Ezért titkolta eleinte démonfajtáját, mert akkor túl gyorsan lebukott volna. Ezért volt nekem ő olyan ismerős első látásra. Emlékeztem rá. Ezért Wolf a vezetéknevem ebben az életben is. Annó én adtam Hornblasnak más nevet. Én írtam azt a könyvet. Én írtam le az emlékeimet. Én vagyok Hornblasia Wolf.

- Hogyan haltam meg? - kérdeztem.

- A Halál elbűvölt. Bedőltél neki és elfogadtad...a...mérget... Próbáltalak megállítani, de nem sikerült...

- Hornblasia... Olyan jó, hogy ismét így szólíthatlak! - vigyorgott rám Hornblas.

- Te nem haltál meg? - kérdeztem.

- Nem, én nem. Csak te. Én faragtam neked azt a koporsót és én is helyeztelek bele. Átkot bocsátottam a holttestedre, hogy ne kedjen el bomlani. Addig nem bomolhat a holttested, míg fel nem ébredsz ebben az életben. Mivel már fent vagy, elkezdődött a bomlás. - magyarázta.

- Az erdőben, mikor úsztál a folyóban... - mostmár szinte majdnem mindenre emlékszem. - ...láttam a tetoválásodat. Miért van az ott? És miért van most rajtam is?

- A könyvben olvashattad, hogy van valami, amire megkértelek, hogy nem írd le. Nos... Ezeket a szárnyakat szerelmes csókkal tudjuk tovább adni családon belül a másiknak. - mondta.

- Szóval...t-te...

- Igen. Szerelmes vagyok beléd, Hornblasia és tudom, hogy te is így érzel.

Fején találta a szöget.. Valóban szeretem őt, és ezt a könyvben is leírtam. Nincs értelme tagadni.

Elliot egyáltalán nem volt e-miatt haragos. Sőt! Megértette, hogy én és Hornblas összetartozunk. Hornblas a fivérem, a szerelmem, az életem, a mindenem.

- Most akkor... Mi lesz? Mindennek vége? Csak ennyi? - kérdeztem.

- Nem, nem csak ennyi. Előző életedben megfogadtad, hogy bosszút állsz a Halálon.

Hát persze! A halott családomért, önmagamért kell bosszút állnom. Csak az a kérdés, hogy hogyan...





50. fejezet - Erő

50. fejezet - Erő

Ma reggel arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam. Elliot próbált rájönni, hogy ez mitől lehet, de nem talált rá ésszerű választ. Az első tippje az volt, hogy tán allergiás vagyok valamire... De nem. Reggelinél helyet foglaltunk a lányok közt, majd pár perc után Nortakis is felbukkant.

- Szép jó reggelt mindenkinek! - köszönt és megsimította a hátam.

- Au! - elkaptam a csuklóját. - Ez fáj!

Furán nézett rám.

- Oh.. Neharagudj. Történt valami? - tudakolta.

- Nemtudom... Arra ébredtem, hogy borzalmasan éget a hátam.

- Értem. Suli után gyere át hozzám. Szeretném szemügyre venni. Hátha tudok rajtad segíteni. - mondta.

- Úgy, mint tegnap? - kérdezte tőle Elliot.

- Majd meglátjuk. - kacsintott Mr. Okami.

Elliot ide-oda kapkodta a fejét, majd kirohant az ajtón ezt ordítva:

- A POKOLBA MÁR!!! MENNYI VÁMPÍR VAN ITT?!

Bizonyára a képessége a ludas. Minden egyes fajtársa gondolatát hallja. Bizonyára hangosak a gondolataik és mindet egyszerre hallotta. Tökéletesen megértem, hogy kiakadt. Még meg kéne tanulnia korlátozni az adottságát. Remélem, hogy Nortakis ebben is tud segíteni.

Ahogy néztem, hogy Elliot kirohan az ajtón, hirtelen az egész kép eltorzult, majd a bejárat elemeire bomlott. Démonokat láttam körülötte, akik betonnal és fával dolgoznak a bejárat felépítésén. Az egyik démon egy tekercset tartott a kezében (bizonyára tervrajzféleség lehetett) és a többi démonnak dirigált, akik szorgalmasan dolgoztak. Szinte hallottam a szerszámok csörömpölését. Egy pillanatra a lányokra néztem, majd vissza a bejáratra. A látomás eltűnt. Ez megint a múlt volt.

Még nekem is van mit tanulnom a képességemmel kapcsolatban.

Tanítás után...

Nortakis kinn állt az udvaron. Odajött hozzánk és megkérdezte tőlem, hogy akkor át e megyek hozzá. Igent mondtam. Elliotot is kérdőre vonta.

- Mi volt az a nagy rohanás?

- Minden egyes vámpír gondolatát hangosan és egyszerre hallottam. Muszály volt kirohannom...

- Értem.. Akkor még csiszolnunk kell az adottságodon. - jegyezte meg Nortakis.

- A tanítás nekem sem ártana. - mondtam.

- Akkor holnap ismát találkozunk az erdő előtt. - mondta Nortakis, majd elvezetett Elliottól a szállodája felé.

Elliot visszatért a lakásunkba, Nortakis pedig elvitt magához.

Becsukta maga mögött az ajtót és felém fordult.

- Na mutasd! Had nézzem...

Hátrálni kezdtem.

- Te azt kéred, hogy vetkőzzek? - kérdeztem kissé döbbenten.

- Így is mondhatjuk... Különben hogy nézzem meg a hátad?

Dobbantottam egyet a jobb lábammal és a kezeimet ökölbe szorítottam.

- Nem vetkőzök!

Nortakis sóhajtott egy nagyot és közeledni kezdett felém.

- Pedig muszáj lesz..

- Nem!

- Akkor nekem kell megtennem.

Megragadta a pólóm alját és lerántotta rólam. Hirtelen a fal felé fordított és a melltartóm kapcsával babrált.

- Hé! Hadd abba! Perverz állat! Ez fáj! - kiáltottam.

- Ne mozogj! - nekinyomott a falnak, az egyik kezével az én kezeimet hátra fogta, a másikkal kikapcsolta a melltartóm és elengedett.

Gyorsan felkaptam a födről a pólóm és magam elé szorítottam.

- Te nem vagy normális! - szidkozódtam.

- Igen, tudom. Na mutasd.

Egy sóhaj kíséretében megfordultam.

- Basszus... Vérvörös az egész hátad. Ez fáj? - megérintette.

Felsikoltottam, annyira fájt. Javasolt rá egy kenőcsöt, melyet ő szokott használni égés vagy pirosodás ellen. A keveréket még ő állította össze kentaurvérből, szénné égetett denevérszárny hamvából, nágaméregből (a nága félig ember, félig kígyó szerű lény), sárkányvérből, fenyőfa enyvből és friss harmatból. A kenőcs vörös volt a vérből származó hemoglobin vérfesték miatt, de mikor felvittem egy cseppet a bőrömre próbaként, a vörös árnyalata egyáltalán nem látszott. Nortakis óvatosan bekente a hátam. Szinte azonnal felszívódott a keverék a bőrömön. Az égető érzés elmúlt. Felöltöztem és hosszan megöleltem Nortakist. Mérhetetlenül nagy hálával tartozom neki.

Másnap reggel...

- Liza! Kelj fel! Valami nem stimmel... - keltegetett Elliot.

Lassan kiyitottam a szemem.

- Mivan..?

- A hátad tele van fekete pontokkal és csíkokkal!

Gyorsan kipattantam az ágyból és a tükör elé vettem az irányt. A vámpír jól mondta. Tele vagyok apró fekete pontokkal és vonalakkal. Felöltöztünk és bevettük az irányt a teraszhoz.

- Nortakis! Ráérnél suli után? - kérdeztem.

- Még szép! Amúgy is megyünk...ömm...gyakorolni mi hárman, nem?

Remek. Ez is letudva. Tanítás után az erdő előtt találkoztunk. Még nem mondtam el Nortakisnak, hogy mi történt.. Most inkább az adottságainknak kellene szentelni az időnket.

- Ahhoz, hogy megtanuljátok használni a képességeteket, át kéne éreznetek, hogy mekkora erőt birtokoltok, majd meg kell próbálnotok minnél erősebb akarattal irányítani őket. - magyarázta a démon. - Szükségünk lesz pár vámpírra...

Ekkor Elliot meghalotta két vámpír gondolatait a közelben. A hangok felé nézett. Jeremy, Jonathan és Kilch sétáltak a park egyik járdáján. A meleg pár, Jeremy és Jonathan gondolatait hallotta meg.

- Oh! Ők megfelelnek. - dörzsöte össze a tenyerét Nortakis. - Akkor lássunk munkához.

Szólt a három srácnak, hogy üljenek le közénk a fűre. Mielőtt még hozzánk értek volna, a démon ezt súgta Elliotnak: - Próbáld meg kizárni a hangokat.

- Hé! Mizujs? - dobta le magát Kilch a zöld gyepre.

Nortakisszal próbáltunk elbeszélgetni velük minden féle hülyeségről, míg Elliot próbált minnél jobban koncentrálni a feladatára. Nem volt neki könnyű...

Fél óra után már mindenkinek elzsibbadt a lába, ezért sétálni mentünk. Elliot egész végig mögöttünk ment és koncentrált. 1 óra után próbálkozása sikerrel járt. Félre hívta Nortakist.

- Sikerült! Nem hallom őket! - mondta.

- Remek! Most akkor próbálj meg akaratosan a fejükbe látni. Mondjuk kezd...ömm...Jeremyvel!

Mind a ketten visszajöttek hozzánk és folytattuk a sétát és az üres fecsegést. Elliotnak 10 percbe se telt, mire tudott olvasni Jeremy gondolataiban, majd újra elhallgattatta őket. Úgy látszik Elliot sikerrel járt.

Visszamentünk a fűre. A srácoknak feltűnt, hogy Elliot egész végig egy szót sem szólt. Azt hitték rossz kedve van, ezért rávetették magukat a vámpíromra és próbálták felvidítani. Ebből lett egy kisebb palacsinta (vagy szendvics?) bunyó. Nortakisszal jól szórakoztunk rajtuk. :D

Most pedig rajtam a sor... El kell sajátítanom az erőmet. Mivel most semmi sem jelent meg előttem, ezért akarnom kellett, hogy bele lássak a múltba. Törökülésben, hosszú ideig bámultam az iskola épületét, hátha megjelenik valami a múltjával kapcsolatban, de semmi. Egy időre becsuktam a szemem, s mikor kinyitottam, már előttem is volt. Láttam, ahogy felállítják az épület tartógerendáit. Láttam, ahogy kinyitják az egyik tekercset, melyen az építési tervek voltak. Láttam, hogy a démonok milyen szorgalmasan és fáradtságosan dolgoznak rajta. Újra lehunytam a szemem, majd mikor felnyitottam, a látomás eltűnt. Sikerült.

A gyakorlás meghozta gyümölcsét. Mostmár nem kell Elliotnak kirohannia a teraszról, nekem pedig nem kell megiijdenem, ha hirtelen a szemem elé tárul a múlt.

Nortakisszal megbeszéltem, hogy megint fel szeretnék menni hozzá. Elliot egedéjét kellett kérnem, mert hát úgy vettem észre, hogy megint féltékenykedik. Beleegyezett a dologba annak feltételével, hogy ő is jöhet. Elköszöntünk a srácoktól és felmentünk Nortakis lakásába.

Ismét levettem a felsőm, s mikor megfordultam, hogy megmutassam a hátam, a vámpírom elájult. Persze ebből csak egy nagy puffanást hallottam.

- Hékás! Mi történt? - kérdeztem.

- Liza...ne fordulj meg...

- M-miért? Nagyon rondán néz ki? - ez alatt a hátamra céloztam.

- Nem. Sőt!

Nortakis a tükörnek háttal állított és a kezembe adott egy kisebb tükröt, hogy meg tudjam nézni a hátam. A látvány hihetetlen volt... A hátamon egy tetoválás díszlekedett. Szárnyak.

- A csók... - suttogta a démon szinte alig hallhatóan.

Ez őrület. De miért..?



49. fejezet - Farkasévek

49. fejezet - Farkasévek

,,Farkasdémon"

,,A tűzvész után még sokáig bújkáltam. Magányos Hornblasia lettem... Egy barlang vált az otthonommá és szinte sosem változtam vissza. Mindig farkasként jártam a megmaradt erdőben.

Évtizedekkel később jöttek más démonok is. Pontosabban egy bizonyos család, a Diamond család tért meg hozzám az erdőbe. Az erdőt úgy hitták már senki sem uralja. Azt hitték, hogy az őrzők, a Wolf család kihalt, de hatalmasat tévedtek. Én még éltem, de nem mutatkoztam náluk. Csak egy átlagos farkas számítottam. Azt meg kell hagyni, hogy egy kissé nagyobb, mint a többi farkas, de nem gyanakodtak. Az erdő még mindig az enyém volt. Szövetséget kötöttem Tradus-szal, a hegyek őrével és Singapur-ral, az erdő őrével. A számunkra ismeretlen démoncsalád két részre választotta az erdőt. Azt a részt, ami leégett, elnevezték Kopár völgynek, a megmaradt rész pedig a Suttogó erdő lett, tehát Singapur a Suttogó erdő őre lett. A Kopár völgyet senki sem őrizte.

Szövetkeztem pár farkassal, íggy létrehoztam a saját klánom. Lett egy farkasfalkám. Ez volt az első falka a Démonvilágban, melyben az uralkodó nőstény. Ez a falka lett tehát a családom. Együtt vadásztunk, játszottunk, harcoltunk, kutattunk, ettünk, aludtunk... Szinte mindent együtt csináltunk. Csodás család volt. Az új jövevényeket (legyen az újszülött vagy fogadott) szivesen láttam klánomban. Segítettem a apróságoknak felnőni. Tanítottam őket vadászni és harcolni.

Mikor a csapatban egy egyed kilehelte utolsó lehelletét, akkor mindig visszaváltoztam régi alakomra és eltemettem. A farkasokat a másik külsőm nem zavarta. Hamar megszokták. Később már csak akkor változtam vissza, mikor vadászni, harcolni vagy keresgélni mentünk az erdőbe.

Pár év elteltével már nem bírtuk tovább az erdőben. A többi újonnan jött démon miatt túl nagy volt a hangzavar, ezért felmentünk a hegyekbe segítséget kérni Tradustól. Adott egy barlangot nekünk, hogy ott nyugodtan tudjunk élni. Természetesen a hegyekből muszály volt visszatérnünk vadászni az erdőbe, de állandó lakhelyünk a barlang lett.

A farkasok megtanulták a nevemet, én pedig megtanultam igazi farkasnak lenni. Persze ez sosem volt teljes. Mindig megmaradtam farkasdémonnak. Az utolsó farkasdémonnak. Tudod, az a rossz az öröklétben, hogy ha már teljesen bele is fáradtál mindenbe, nem halhatsz meg. Nem tudsz meghalni. Én már nagyon fáradt voltam, de nem haltam meg. Nem halhattam meg, és nem csak azért, mert halhatatlan vagyok, hanem mert nem hagyhatom itt a falkám. Még csak véletlenül sem. Volt pár olyan helyzet, hogy elvesztem az erdőben, de a falkám mindig megtalált. Gondolj bele, hogy ha egyszer újra eltűnnék, de holtan találnának meg, akkor mekkora fájdalom mardosná őket... Nem hagyhatom őket itt, egyedül, vezér nélkül. Ők az enyéim, én pedig az övéké vagyok.

Egy nap szokatlan dolog történt. Egy olyan farkas került hozzánk, aki nagyobb volt a többieknél, de kisebb volt nálam. Biztos voltam benne, hogy ő nem csak egy egyszerű farkas, de nem is démon. Az erdőben találtunk rá. Meg volt sérülve. Az egyik éjszakán láttam őt emberré változni. Odamentem hozzá, és egy fiatal lányt láttam. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy ő egy vérfarkas, de csak félig. Apja vérfarkas volt, anyja pedig egyszerű ember. Anyja belehalt a szülésbe, apja pedig elhagyta őt, mikor felnőtté vált. Elmenekült az emberek elől a Démonvilágba.

- Ki támadott meg? - kérdeztem.

- Nem emlékszem... Ez az egész eléggé zavaros. Talán félig ember, félig ló volt, de többen is voltak.

- A kentaurok...

Beszéltem a kentaurok vezérével, aki a lány megbocsájtását kérte. Begbocsájtott nekik.

Mivel csak félig vérfarkas, ezért nem él örökké. Mikor megtaláltuk, 21 éves volt. A falkám tagjai sem éltek örökké, de ez a lány több évet kapott ajándékba a természettől, mint a farkasaim. Kineveztem őt alvezérré.

Van az öröklétnek mégegy hátránya... Végig kell nézned, ahogy körülötted mindenki megöregszik, majd meghal. Ezzel a lánnyal is ez történt. Évtizedről évtizedre, egyre öregebb lett. Az apjától örökölt még pár évet, majd 118 éves korában meghalt. Majdnem 100 évet volt köztünk. Mindenkinek nehéz volt elbúcsúzni tőle. Kurona... Nyugodj békében, drága fogadott kishúgom...

96 év Kuronával... Nehéz, de muszály volt tovább lépnie a falkának.

Kb. 50 év elteltével a démonok építkezni kezdtek az erdőn kívül. Tán egy intézményt építettek. A neve Diamond School lett. A Diamond család vezetője, Harlekin lett az iskola igazgatója. 4 év után az egész családja kihalt. Pontosabban megölték őket annak ellenére, hogy halhatatlanok voltak. Maga a halál jött el értük. Harlekin egyedül maradt. Pont úgy, mint én. Harlekin is talált magának szövetségeseket, akik segítettek neki vezetni az iskolát. Az erdőből befogadott pár tehetséges vérállatot, hogy tanárok legyenek az intézményben. Hamarosan az is kiderült, hogy az iskolát kiknek állította. Ahogy Kurona, a diákok is az Embervilágból származtak. Biztosított nekik szálláshelyet. Ezek a diákok mind okkult lények voltak. Bukott angyalok, démonok, vámpírok, vérállatok, furrik, mágusok, boszorkányok, alakváltók és még sorolhatnám... Le voltam nyűgözve. Remek ötletnek tartottam. Ementem az iskolába, egyenesen Harlekin szeme elé. Gondoltam, hogy az irodája a legmagasabb torony legtetején van. Emberi alakomban mentem fel hozzá. Sokat beszélgettünk a diákokról és rólam is kérdezett pár dolgot. Legjobban a fajtám érdekelte. Hallott a Wolf családról. Még jómagam sem tudtam, hogy ilyen híres a családom. Elmeséltem a családom halálának történetét és magamról is mondtam pár alap dolgot.

- Farkasdémon vagyok, valószínűleg az utolsó.

- Valóban? Ugye tudja, hogy maga egy legendás személy? Szinte mindenki hallott a híres Wolf csládról. Mondjuk jómagam akkor hallottam róla, mikor idejöttem. Mondja, maga hol él? - kérdezte.

- Egykor az erdőben éltem a falkámmal együtt... - ekkor elgondolkodtam.

Biztos jó ötlet neki elmondanom, hogy hol élek a fogadott családommal? Egyáltalán adott rá okot, hogy bízzak benne? Hát persze, hogy nem...

- Magának van falkája?!

- Igen. Alapítottam egyet.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán lezártam a beszélgetést és visszarohantam az erdőbe. Talán nem is volt olyan jó ötlet elmenni hozzá.

A nem vérszerinti rokonaim előtt mindig titkoltam valamit. A farkasokkal is ez volt a helyzet. Tudták, hogy mi vagyok és el is fogadták, de a farkasdémonoknak van mégegy rejtélyes testi adottságuk. Ezt neked, kedves olvasóm, nem árulhatom el. Ez egy hatalmas titok, melyről egyetlen könyvben sem írnak. Annyit azért megsúgok, hogy kép erről a testi adottságról van, csak nem ebben a könyvben, hanem valahol a házamban volt. A folyosón, mely tele volt aggatva képekkel, de kétlem, hogy egyetlen kép is megmaradt volna. A tűzvész óta nem jártam ott, vagyis közel 200 éve. Rossz úgy visszanézni erre a 200 évre, hogy mégis mennyi halált néztem végig. Elszomorító..."

Becsuktam a könyvet és letettem. Meg kéne etetnem a denevért, aztán irány az ágy. Szegény Elliot még mindig nem heverte ki a csókot, amit Nortakistól kapott.

- Picuuur! Vacsora!





48. fejezet - Adottságok

48. fejezet - Adottságok

- A tegnapit vegyem úgy, hogy megcsaltál?

- Dehogy! Fogalmam sincs, hogy tegnap mi törtét.. - válaszoltam.

- De élvezted? - kérdezte Elliot felvont szemöldökkel.

- Hát....ömm....

- Na erről beszélek!

- Figyelj.. A tegnapira nincs válasz, de abban biztos vagyok, hogy nem csalta-

A szavamat félbeszakította egy ajtókopogás. Nortakis. Remélem ő az. Odamentem és ajtót nyitottam neki.

- Jó reggelt! - Joel rontott be. A pokolba..

- Mit akarsz?! - kérdezte Elliot fenyegetően.

- Látom még mindig nem láttok szívesen. De sebaj! Liza, ezt valaki neked küldi. - felém nyújtott egy fehér borítékot, melyen nem állt név.

- Ki küldi? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs... Egy teljesen idegen srác adta nekem oda. Asszem harmadikos... Talán a hosszú hajú barátotok egyik osztálytársa.

Átvettem tőle a borítékot és felnyitottam. Egy öreg nyomdapapír volt benne, melyre gyöngybetűkkel ezt írták:

,,Te és Elliot gyertek le a parkba tanítás után.

Nincs semmi komolyabb célja, csak légyszives gyertek le.

Szeretnék pár dolgot mutatni, főleg neked, Liza, de úgy érzem,

hogy talán ezzel Elliotnak is tudok segíteni.

Amit ma látni fogtok, azt már rég nem tanítják az iskolában.

Rejtélyes okok végett betiltották. Szerintem az az oka,

hogy nem akarják, hogy a diákok ,,túl" erősek legyenek a

tanáraikhoz képest. Félnek, hogy fellézadunk (mondjuk én már rég

megtehettem volna).

Szóval ma délután 3-kor találkozzunk a parkban!

U.i.: Azért írtam levélben, mert ha csak úgy beállítottam volna hozzátok,

akkor szerintem Elliot megölt volna a tegnapi miatt. Ja és bocsi. Nem bírtam megállni.

Üdv: Nortakis Okami"

- Nah? Mit ír? - kérdezte Elliot.

- Nortakis küldte. Ma találkozunk a parkban, mármint úgy, hogy te is jössz. - válaszoltam.

- Tudtam én, hogy az a sötét bájgúnár akar valamit! - horkant fel Joel.

- Te még mindig itt vagy?! Kifelé!!! - Elliot kikergette a lakásból és kikapta a kezemből a levelet.

Eleinte tiltakozott a dologgal kapcsolatban, mert hát egy kicsit még mindig mérges Mr. Okami-ra, de sikarült megegyeznünk, szóval ma 3-kor nem okozunk csalódást Nortakisnak.

Tanítás után...

- Hé! Hová siettek? - kérdezte Kilch.

- Sehova, csak sietünk. - válaszoltam.

Kilchnek ennyi elég volt, de a lányok nem hagytak nyugodni.

- Haggyatok már! Nem mindegy az nektem, hogy hová megyünk?! - kérdezte Elliot.

Nem várta meg a választ. Megragadta a karomat és kivonszolt a suliból. Rápillantott a karórájára.

- Francba! Késésben vagyunk!

Bementünk a parkba. Nortakis egy padon ülve várt minket.

- Örülök, hogy eljöttetek. - üdvözölt.

Felállt a padról és átmentünk a füves részre. Leültünk és egy ideig kínos csendben néztük egymást.

- Ömm... Akkor miért is hívtál ide minket? - kérdezte Elliot.

Nem akarta azonnal a lecseszéssel kezdeni a beszélgetést. Meg hát Nortakis már levélben bocsánatot is kért, szóval nincs ok a veszekedésre...asszem.

- Ja tényleg! - csapott a démon a homlokára. - Na szóval.. Vannak egyes okkult lények, akik rendelkeznek bizonyos különleges képességekkel...adottságokkal. Ez tévedés. Minden egyes okkult lény rendelkezik különleges képességgel.

- A levélben azt írtad, hogy ,,már nem tanítják". Ezt hogy érted? Mi az, hogy ezt tanítani kell? - tudakoltam.

- Nem mindenki tudja azonnal elsajátítani az adottságát. És vannakk olyanok is, akiknek nem jön elő azonnal. Valahogy elő kell csalogatni. - magyarázta.

- És te tudod hogyan kell, igaz? - kérdezte a vámpír.

- Igen.

- Akkor te tisztában vagy ezzel az adottságoddal, ugye? Tudod használni is? - tudakolta tovább Elliot.

- Igen.

Egy képesség, mely mindenkit erősebbé tesz. Engem és Elliotot eléggé csábított a dolog. Vajon bennünk is van valami? Elő lehet csalogatni? Tudjuk majd használni? Biztos.

Elképzelésem sincs, hogy ilyen erőt hogyan lehet használni. Mondjuk nem lehet annyira különb a mágiától. A mágiában vannak bizonyos eszközök, melyek segítenek a belső erőnknek a felszínre jutni. Talán itt is ez a helyzet... Vagy nem?

- Az én adottságom az, hogy ha hozzáérek egy élőlényhez és ha nagyon erősen koncentrálok, akkor képes vagyok belelátni az emlékeibe. Legyen az növény, állat, ember vagy okkult lény. Akár egy halott is.

- Hogyan tudod ezt bizonyítani? - kérdezte Elliot.

Kételkedik Nortakisban. Elliot nemnagyon fogadja el ezeket a dolgokat. Talán még azt a képtelen tényt is nehéz volt neki elfogadni, hogy ő egy vámpír. Néha teljesen olyan, mint egy ateista (hitetlen).

- Ha ezt csinálom és hozzáérek valaki máshoz, akkor ő is látja az emléket. - mondta Nortakis. - Asszem egyszerűbb lesz megmutatnom.

Átvezetett bennünket egy olyan részre, ahol a fű kissé fel volt túrva, szét volt taposva. Sejtem, hogy mi ez a hely.

- Vajon itt mi történt..? Lássuk.

Leült a fűre velünk együtt, megfogott egy fűszálat mely kis idő után nagyon halványan elkezdett fényleni. Megfogta Elliot kezét. Elliot reszketni kezdett, pupillái összeszűkültek. Látta. Elkapta a kezét.

- Liza... Nézd meg... - mondta.

Megfogtam Nortakis kezét. Sejtettem. Ez az a hely... Mindent ennek az apró fűszálnak a szemszögéből láttunk. Ez az a hely, ahol én és Tilda összeverekedtünk. Félelmetes volt látni, ahogy Tilda azt a kést a combomba szúrja. A már rég összeforrt seb fájni kezdett. Borzalmas.

Nortakis elengedte a növényt, és a félelmetes kép eltűnt. Nortakis megsimogatta a combomon a kés helyét.

- Sajnálom. Borzalmas lehetett. - mondta.

- Enyhe kifejezés.. Én ezt élőben végig néztem. Itt álltam és néztem, ahogy a barátnőm majdnem elvérzik. Ő pedig itt, ezen a kitaposott helyen feküdt... - mesélte Elliot sokkosan.

A régi érzések előtörtek mindekettőnkben. Már épp kezdtem elfelejteni Tildát...

- Hogyan lehet előhozni a képességeinket? - kérdeztem.

- El kell mennünk a temetőbe. - mondta Nortakis. - A holtak segítenek az ilyen esetekben. Ez a másik oka annak, hogy betiltották az ezzel foglalkozó tanórákat. Nem mindenkire vannak jótékony hatással a halottak. - mondta és elindultunk a Wolf család temetőjébe.

Mikor odaértünk, akkor Nortakis nekidőlt az egyik fának. Kérte, hogy mi is tegyük ezt. A holtak megmaradt energiáit a természet vette át. A sírjaik föl˜ött elhelyezkedő fák. Ezekre az energiákra kell koncentrálnunk. Meg kell próbálnunk felvenni egy részüket. Ezek lesznek azok az engérgiák, melyek segítenek rajtunk, de ez még csak az első fázis.

Adrenalinra lesz szükség, melet a túlzott izgalom vált ki. Kínzásra van szükségünk. Nortakis munkához látott. Előkapott egy kést és ejtett egy-egy apró vágást a nyakunkon, majd folytogatni kezdett minket. Mikor már majdnem elájultunk, eleresztett minket. Ütésekkel is kínzott minket, melyek belilultak. Ezek olyan ütések voltak, hogy egy átlagos ember csontjait simán el lehetett volna törni velük.

Nem menekülhettünk. Az eredményért meg kellett szenvednünk. Nortakis sem élvezte, hogy bántania kell bennünket, de nincs más választása, ahogy nekünk sem. Meg kellett tanulnunk tűrni azt, amit csinál.

Jóformán laposra vert minket. Tele voltunk lila foltokkal és már mozogni sem bírtunk. Itt ért véget a dolog.

- Nos? - fölénk hajolt. - Éreztek valamit?

- Fájdalmat bazdmeg... Fájdalmat... - válaszoltam ingerülten.

Teljesen elhagyott minket az erőnk.

- Te szadista barom. - motyogta Elliot.

- Figyelj, én sem élveztem, ahogy ti sem. Szadista vagyok, az igaz, de ezt nem élvezetből tettem. Egyébként van gyógymód a sebek eltüntetésére, de nem hiszem, hogy tetszeni fog. Főleg neked, Elliot.

Elfogott mindkettőnket egy nagyon furcsa érzés. Egyszerre éreztük magunkat gyengének és erősnek. Testileg gyengék, lelkileg erősek lettünk. Elképesztő...

Elliot felállt, nekem nem segített. Önszántunkból kell felállnunk.

- Ti is halljátok? - kérdezte.

- Mit? - tudakolta Nortakis.

Én sem hallottam semmit.

- Valaki itt van, és asszem beszél. Rólunk. - mondta.

Reccsenést hallottunk a fák közül. Nortakis a hang után iramodott és Joellel tért vissza. Megvan a betolakodó. Mr. Okami egy fához vágta őt.

- FOGD BE A MOCSKOS POFÁD!!! - ordított rá Elliot és pofon vágta.

- De Elliot... Semmit se mondott. - motyogtam.

- Mi a... Elliot? Mire gondolok? - kérdezte Nortakis.

- Honnan tudjam?!

- És én? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs. - Joel felé fordult és ismét levágott neki egyet. - MONDTAM, HOGY FOGD BE!!!

- Meg se szólaltam! - mondta Joel.

Nortakis megfogta Ellior kezét és gondolom belenézett a nemrég megtörtént emlékeibe. Odament Joelhez és ő is ütni kezdte.

- Valaki magyarázza már el, hogy mi folyik itt. - motyogtam a földről.

- A vámpírod gondolatolvasó lett, de csak a saját fajtája gondolatait hallja. - magyarázta Nortakis.

Felkeltem a földről. A távolban mintha tűz tombolt volna. Rajtam kívül senki se látta. Futni kezdtem felé. A fiúk utánam jöttek, Joel pedig elmenekült. Mikor odaértem, egy lángoló erdőrészt láttam. A Suttogó erdő fele lángokban állt. A fiúk felé fordultam.

- Gyorsan hívjatok tanárokat! LÁNGOL AZ ERDŐ!!!

Értetlenül néztek rám.

- Te miről beszélsz? - kérdezte Elliot.

- Arról! - mutattam a lángoló erdőrész felé.

Igen ám, de a láng és az erdő eltűnt. Térdre rogytam. A Kopár völgy és a Suttogó erdő határán vagyunk.

- Úgy tűnik a mi kis Lizánk látja a múltat. - mondta Nortakis és felsegített a földről.

Ez hát az én adottságom. Látom a múlt katasztrófáit.

Kimentünk az erdőből vissza a parkba.

- Említetted, hogy ezeket meg lehet gyógyítani. - mondta Elliot a démonnak - És azt is mondtad, hogy nem fog tetszeni a dolog.

- Igen, igen. Szerintem nem akarod tudni, hogy hogyan. - vigyorgott.

Elliottal egymásra néztünk, majd vissza Nortakisra.

- Mondd el. Nem akarok laposra verve megjelenni holnap a tanárok és diákok közt.

- Oké... - sóhajtotta. - Meg kell, hogy csókoljalak.

Na igen... Ha egy démon (aki bántott) megcsókol, akkor a sebek eltűnnek.

- MIIIVAAAN?! - akadt ki a vámpír. - Na nem! Szó sem lehet róla! Nincs esetleg más gyógymód?

- De van. Megvárod, hogy a sebek begyógyuljanak. Ez olyan 2-3 hétig biztos el fog tartani.

- Basszus...

Elliot nem akar holnap agyon verve mutatkozni a suliban, ahogy én sem. A leggyorsabb gyógymód Nortakis csókja. Elliotnak nincs más választása. Hagynia kell, hogy a démon megcsókolja őt.

Egyikük sem örült a dolognak, de muszály megtenniük. Megtették...

- Elliot? Ezt vehetem úgy, hogy megcsaltál? - nevettem.

- Hahaha... Nagyon vicces. - törölgette a száját, ahogy Nortakis is.

A démon odajött hozzám és megtette amit kell.

Mi vagyunk mostantól az egyetlenek, akik rendelkeznek az adottságaikkal a suliban. De Nortakis honnét tudhatott erről, mikor ezt már rég nem tanítják a suliban? Még csak harmadikos, és a tanítási módszert már minimum 10 éve nem használják. Honnan tudta?

- Hűha... - sóhajtotta a démon a csók után. - Most csináltam ilyet először, de imádok gyógyítani.

- Nortakis! Én voltam az első, szal ezt mégegyszer meg ne halljam tőled, légyszi! Jó?

Szegény Elliot. XD

- Oké. Bocsi. - nevette el magát a démon. - Nehéz életed volt az Embervilágban. Ellenségek, hazugok, rosszakarók, kétszínű emberek... Sajnálom. Nem ezt érdemelted, de mostmár biztonságban vagy. - mondta nekem.

Hát persze.. Belenézett az emlékeimbe.

47. fejezet - Vér

47. fejezet - Vér

Vasárnap. Ma reggel valami miatt Elliot nagyon furcsán viselkedett. Egyszerre volt agresszív és félénk is. A lányokkal azt terveztük, hogy kimegyünk sétálni és beszélgetni a parkba. Elvégre már régen lógtunk együtt. Azt akartuk, hogy a vámpír is velünk ztartson, de nem. Inkább otthon maradt.

Dél van. A lányokkal sok marhaságot meg kellett beszélnünk.

- Joel elég helyes srác. - mondta Eliz.

- Persze.. Hogyne... Csak annak a kivételével, hogy próbál elszakítani Elliottól. - mondtam.

- Még mindig nem fogadta el a dolgot? - kérdezte Rebeka.

- Ugyan hol fogadta volna el? Erőszakos idióta. Bárcsak Tilda nem lett volna olyan, amilyen, és összejött volna Joellel. Dehát ez van. Valamilyen szinten sajnálom azt a lányt...

- Hogy tudsz egy ilyet sajnálni? Hiszen majdnem megölt! - mondta Veronika.

- Tudom, de akkor is...

- Szerintem inkább ne beszéljünk róla. Még a végén felbukkan valamelyikük. - mondta Eliz.

Na igen. Eliztől megszokott dolog, hogy ha kimondja valaki nevét, akkor az a személy 1 órán belül felbukkan. Mondjuk velem is így van, de nálam ez csak az Embervilágban működik. Na meg az én esetemben fél óráról van szó. Sok ember ezt ki is használta. Az egyik ellenségem rájött erre a ,,képességemre" és ügyesen elterjesztette az emberek közt. Szánalmas...

- Elliot miért nem jött? - kérdezte Veronika.

- Fogalmam sincs. Ma reggel nagyon furcsán viselkedett. Alig akart hozzám szólni. Nehéz lenne eldönteni, hogy most haragszik, vagy tartózkodik tőlem. Még ma ki akarom belőle szedni, hogy mi a baja. Nem hagyom csak úgy, annyiban.

- Esetleg tudunk segíteni? - kérdezte a bukott angyal.

- Köszi Rebeka, de nem. Inkább maradjatok ki ebből. Lehetséges, hogy eldurvul a helyzet.

- Miért? - tudakolta.

- Elliot hangulata napról napra kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban boldog, a másikban meg ideges. Asszem ezért. - mondtam válaszképpen, de a bukott angyal tovább faggatózott.

Nem kapott pontos választ. Hamar feladta.

Elliot hangulatváltozásán kívül észrevettem rajta, hogy nagyon gyenge. Lehet ezért nem tudott jönni. 13 óra körül elköszöntem a lányoktól és visszaindultam a lakásba. A szálloda mellett észrevettem valakit a járdán. Ott ült egyedül, csendben, összekuporodva. Közelebb mentem hozzá. Elliot.

- Elliot? Mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.

- Magam sem tudom. - rám se nézett, mikor a választ adta. - És te miért vagy itt? Miért nem mész vissza a lakásba? - kérdezte.

- Mert te itt vagy. Valami baj van?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. - sóhajtotta. - Gyengének érzem magam. Betegnek, de tudom, hogy nem vagyok az. Fáradtnak sem mondanám magam, vagy szomorúnak, esetleg aggódónak.

Észrevettem, hogy szorongat valamit a kezében.

- Mi van nálad? - tudakoltam.

Felém nyújtotta. Magával hozta azt a pici denevért, melyet Nortakissal találtam.

- Nem volt szivem egyedül hagyni őt.

- Értem. - mondtam, átvettem tőle a denevért és leültem a vámpír mellé. - És van oka a gyengeségednek? Vagy ez is olyan ,,lelki" dolog?

- Nem. Ez olyan ,,testi" dolog. Felöltözni is alig tudtam. Akkor képzelheted, hogy hogyan jutottam le a lépcsőn...

Reszeketett. Fázott, ami a vámpíroknál elég meglepő. Hozzá bújtam, hogy felmelegítsem. Elkezdett nevetni.

- Jó érezni a meleg véred. Olyan nyugtató. Most biztos azt hiszed fázok... Tévedsz. Ez is a gyengeség velejárója lehet. Mondjuk sejtem, hogy miért vagyok gyenge...

- Várj! Kitalálom! Nem foglalkozom veled eleget? - kérdeztem.

- Nem.

- Többre vágysz?

- Hahah! Igen, de nem ez az oka. - vigyorgott rám.

- Akkor mi?

Elment a kedvem a találgatástól. Ettől csak az idő megy el. Elliot végigfutatta a tekintetét rajtam, mint aki menten felfal. Megfogta a kezem, magához húzott és megölelt.

- Kell... - súgta oda a nyakamhoz.

- Mi? - kérdeztem értetlenül.´

Finoman végignyalta a nyakam és megcsókolta.

- Régen ittam vért. Kell a véred. Most. Most akarom! - ledöntött a járdára.

- Mit akarsz?! - bukkant fel Kilch, aki végig nézett rajtunk. - Oh! Értem haver! Éppen ,,sexy time"-ot tartasz, igaz? Hehe.. Akkor nem is zavarok tovább. - mondta és odébb állt. Mielőtt ott hagyott minket, visszafordult pár szóra. - Aztán csak keményen, Elliot! - majd kuncogva elment.

- Kilch! Várj! - a vámpír rám mászott. - Segíts! Ne haggy itt!!! - kiáltottam utána.

- Nyugi Liza! Hamar túl leszel rajta! Hidd el, élvezni fogod! - kiabálta vissza és végleg eltűnt.

Elliot előkapott egy kést és a torkomhoz nyomta.

- Basszus. Hol van ilyenkor Nortakis? - kérdeztem hangosan.

És megtörtént a csoda. Nortakis ott állt mellettünk a falnak dőlve.

- Hívtál? - kérdezte.

- Kérlek segíts! - könyörögtem. - Meg akar csapolni!

Megragadta a vámpírt a tarkójánál fogva és leszedte rólam. Felsegített a földről. Elliotnak nem volt ereje talpra állni, szóval hívtunk segítséget. Az őrszemek (azok a macskák) épp a közelben voltak, tehát elmentek Jeremyért és Kilchért, hogy segítsenek. Hamarosan fel is tűntek. Elcipelték a vámpírt a lakásunkba és bezárták az ajtót.

- Jól vagy? - kérdezte Nortakis.

- Igen. - sóhajtottam a lépcsőkorlátnak dőlve.

- Miért kellett neki a véred? Vagy csak megszomjazott?

- Láttad milyen gyenge! Azt mondta, vérre van szüksége, hogy erőre kapjon. - magyaráztam.

- Oh. Értem. Elvileg a démonvér a legerősebb erőforrás. Nem csoda, hogy téged akar. Ugye tudod, hogy nem tarthatjuk fogva örökre? - kérdezte.

- Hát persze! De akkor mi legyen?

- Innia kell a véredből. - mondta.

Nincs más választásunk. Beleegyeztem. Elliottért bármire képes lennék, hiszen szeretem őt. Meg akarom őt védeni mindentől, amitől csak tudom. Nortakis kizárta az ajtót, a vámpír pedig rám vetettem magát. Nekinyomott a falhoz, az egyik lábát a lábaim közé szorította, megmarkolta a csuklómat és a falhoz szorította a kezeimet. Mozdulni sem tudtam.

- Nem foglak megállítani, ha elemenkülsz, de megbüntetlek, ha elkaplak. Készülj fel. - suttogta.

- Nem félek tőled. Nem fogok menekülni. Nincs miért. - mondtam.

Elliot elmosolyodott, a nyakamhoz hajolt, élengedte az egyik kezem, hogy ismét elő vehesse a kést. A torkomhoz nyolta és egy apró vágást ejtett a nyakamon, mégis nagyon vérzett. Annyira gyenge, hogy még harapni se bír, ezért használ kést. Ajkai a nyakamhoz értek és elkezdte szívni a vérem. Fáj. Nagyon. Viszont élvezhető is.

Kezdtem szédülni. Nortakis megfogta a kezem. Látta rajtam, hogy a vérveszteségtől kezdek rosszul lenni. Próbálta leállítani a vámpírt, de hiába. Senkire sem hallgatott. Egy idő után véres ajkait elemelte a sebemtől. A kulcscsontomhoz hajolt és kiszívta, apró foltot hagyva maga után. Nortakis megcsókolta a kezem elismerése jeléül.

- Ügyes voltál. Elliot meg is hallhatott volna, ha elfutsz előle, de nem tetted. Már kishíján halálán volt. Megmentetted őt.

Elliot eleresztett és megköszönte, amit érte tettem, meg persze bocsánatot kért, hogy olyan hirtelen rám támadt. Megkérdeztem Nortakistól, hogy milyen gyakran kell egy vámpírnak vért adni, hogy életben maradjon. Saját elmondása szerint legalább kéthetente egyszer.

- Liza... Be kell valamit vallanom. - mondta Elliot.

- Mi lenne az?

- Mikor alszol... - Nortakis Elliotra meresztette szemeit velem együtt. - ...iszom a véred.

- MICSODA?! - akadtam ki. - Nem tudtad volna esetleg megkérdezni, hogy adok e belőle?!

- Sajnálom, de az első alkalom után elég nehéz megállni. Olyan gusztusos, harapni való nyakad van...a véred pedig finom, édes és forró... - mondta.

Nortakis megbökte a vállam.

- Azt tudtad, hogy a démonok is elélnek a véren? - kérdezte.

Csodálatos! Ezek szerint én is lophatom Elliot vérét. Mondjuk nem hinném, hogy Nortakis ezért árulta el nekem.

- Megkóstolhatlak? - kérdezte félénken.

- Mi?! Na neeem! Ő az enyém! - a vámpír derekamnál fogva húzott magához.

Csodás... Ezek veszekednek a véremen...

- Gondolom azt sem tudtad, hogy ha egy démon a saját vérét issza, akkor erősebbé válik. - folytatta.

- Hát... Nem. - válaszoltam.

Nortakis nekem jött, a falhoz nyomott és rám vigyorgott. Kibújtak a szemfogai, melyektől átjárt engem a félelem. Valamivel nagyobbak, fényesebbek és élesebbek voltak Elliot fogainál. Megcsókolta a nyakam és beleharapott. Finoman, gyengéden, szorosan magához ölelt. Lehunytam a szemem és itt-ott felnyögtem, aminek hallatán Nortakis szintén ezt tette. Ez az érzés... Imádom.





46. fejezet - Háziállat

46. fejezet - Háziállat

Visszatértem Nortakisszal a parkba. Ragaszkodott hozzá, hogy kimenjünk az erdőbe. Beleegyeztem. Úgy döntöttünk nekiállunk koponyákat és tollakat gyűjteni, elvégre ha egyáltalán találunk. A temetőbe mentünk. Ott találtunk pár hollótollat. Csontok is voltak ott, de nem érte volna meg őket elhozni. A koponya nekünk értékesebb.

- Liza! Gyere ide! - szólított Nortakis.

Egy hatalmas és vastag fa mellett állt. Odasiettem hozzá.

- Igen?

- Ezt nézd. - mutatott a földre.

- Egy szarvaskoponya.. Nem is tudtam, hogy itt szarvasok is élnek.

- Még szép, hogy itt is vannak! Elvégre erdőben vagyunk. - magyarázta Nortakis.

Egy kicsit butának éreztem magam. Mindegy... Látszik, hogy még nem tudok mindent erről a világról. A szarvaskoponyát agancsánál fogva cipelte magával. Aki keres az talál és megtartja. Remélem én is lelek pár dolgot.

Némi keresgélés után egyre több hollótollat találtam, de koponyát még sehol. Megbotlottam az egyik fa gyökerében és egy sziklára estem. Bevertem a fejem...

- Liza! Jól vagy? - sietett hozzám Nortakis.

Lassan feltáplászkodtam és akkor megláttam... Meglett, amit kerestem. Egy koponya. Hollókoponya.

Óvatosan felemeltem a földről. Remek nyaklánc készülhet belőle.

- Fáj a fejem... - mondtam.

- Vérzel. - mondta Nortakis. - Nagyon. Liza, neked beszakadt a fejed. - mondta tájékoztatásul.

Megérintettem a sérült részt. Au...

- Basszus...

- Gyere velem! - megragadta a kezem és a folyóhoz vezetett.

Leültetett egy kis sziklára, mely a folyó mellett volt. Belemártotta a vízbe a kezét és a fejemhez emelte.

- Mit csinálsz? - kérdeztem kábultan.

- Segítek. - válaszolta.

A fájdalom egyre csak tompult, majd teljesen elmúlt. Mikor Nortakis elemelte a kezét, csurom vér volt. Lemosta és újra hozzáért a sebhez. Mikor ismét levette a kezét a fejemről, már nem volt véres. Megérintettem a seb helyét. Eltűnt.

- Mit csináltál? - kérdeztem csodálkozva.

- Meggyógyítottalak. Semmi szükség nincs rá, hogy ismét a doktor rabjává válj.

- Köszönöm. - megöleltem.

Tovább keresgéltünk az erdő mélyén, mely meghozta gyümölcsét.

6 koponya, kb. 30 darab hollótoll és egy agancspár. Már épp indultunk volna vissza a parkba, mikor fura hangot hallottunk az egyik bokorban. Sípoló hang volt. Először azt hittük rosszul hallunk, de mégsem. Odamentünk, benéztünk a bokor alá és egy fénylő szempárral találtuk szembe magunkat. Félretoltuk a bokor ágait. Egy apró denevér visítozott a bokor alatt. Bizonyára nekiment az egyik fának repkedés közben és lezuhant. A szárnya el volt törve. Elhatároztuk, hogy hazavisszük és felváltva gondolkodunk róla. Először nálam lesz, majd pedig Nortakisnál.

- Mi ez a lárma?! - kérdezte Elliot ingerülten, mikor Nortakisszal beléptem a lakásba a kis denevérrel.

- Nyugi. Csak egy kis denevér az. - válaszoltam.

- Mivan? - kérdezte a vámpír értetlenül.

- Nézd! - nyújtottam oda neki a pici pakrócba bugyolált denevért.

- Aranyos, de miért van itt?

- Eltört a szárnya. - válaszolta a démon. - Felváltva fogunk gondoskodni róla.

- Értem. És mik ezek a koponyák és tollak? - tudakolta.

- Gyűjtögettünk. - válaszoltam.

- Értem. És hová fogod őket rakni?

- A koponyák fele Nortakisé, szóval ez a 3 koponya valószínűleg az íróasztalon vagy az éjjeli szekrényen foglal helyet a tollakkal együtt. - magyaráztam.

Elliot megbökdöste a kis denevért, aki ismét elkezdett visítozni. Bizonyára nagyon fáj neki a szárnya. Minél hamarabb meg kell őt gyógyítani, hogy visszamehessen a családjához.

- Ez mostantól valami házikedvenc lesz? - kérdezte Elliot a fejét vakargatva.

- Igen, valami olyasmi. Legalább is addig, míg rendbe nem jön a szárnya. - mondta Nortakis.

A pici denevér elhallgatott és némán kukucskált ki a takaróból. Olyan volt, mint egy élő sushi.











45. fejezet - Kész téboly

45. fejezet - Kész téboly

,,Tébolyultak. Ez volt a becenevünk. Az Embervilágból való eltűnésünk után ez a név ragadt ránk. Így emlegettek minket, de többé soha senki sem látta családunk egyik tagját sem.

Azt kérded, ezt honnan tudom? Az erdőben sosem voltunk egyedül. Akadtak más fajok is, mint a kentaurok, furryk, vérállatok, boszorkányok (akik állatbőrbe bújva éltek), vámpírok. Találtunk pár szövetségest, akik nap mint nap átmentek az Embervilágba. Többnyire a vámpírok mentek át emberekre vadászni. Átlag embernek álcázva járkáltak az emberek közt, tehát volt módjuk meghallgatni a rólunk terjengő pletykákat.

Miért hívtak minket ,,Tébojultaknak"? Mert elvileg mi mind meg vagyunk tébolyodva..."

- Liza! - szólított valaki a hátam mögött. Nortakis.

- Igen? - a hollótollat a lapok közé tettem és becsuktam a könyvet.

Meglepő, hogy tanítás közben itt tartózkodik az erdőben. Mit keres itt?

- Francba... Azt hittem megijedsz. - mondta csalódottan.

- Majd legközelebb. Szóval? Mi a helyzet? - kérdeztem.

- Semmi érdekes. Holnap szombat van. Van esetleg valami rogramod?

- Nincs. Erre a hétvégére nincs. Miért kérded?

- Mutatni akarok valamit. - válaszolta.

- Már megint? - elmosolyodtam.

- Rengeteg dolog van, amit mutatni szeretnék, de csak apránként tervezem feltárni a dolgokat neked, elvégre szerintem egyszerre túl sok lenne. - magyarázta.

- Értem. Akkor? Szombaton hány órakor találkozunk és hol?

- Délben érted megyek a lakásodhoz. - mondta.

- Rendben.

Elliothoz siettem és elmondtam neki a dolgot. Bár elég nehezen, de beleegyezett. Mielőtt még visszaültem volna a folyó melletti szikla árnyékába, megragadta a karomat és visszahúzott pár szóra.

- Szeretnék majd veled beszélni. - mondta kifejezéstelen arccal.

- Miről? - kérdeztem.

- Majd elmondom.. - mondta és elengedett.

Aggódom. Valami nem stimmel vele. Talán én rontottam el valamit?

Semmit sem értek. Nem számít. Azt se mondta meg, hogy mikor akar velem beszélni.

Másnap...

Reggel 10 óra. 2 óra múlva jön értem Nortakis. Kiugrottam az ágyból és rendbe hoztam magam a fürdőben.

- Liza. - szólított Elliot, mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján.

Még ágyban volt.

- Igen? - kérdeztem.

- Gyere ide.

Odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.

- Szeretsz még? - kérdezte gyanakvóan.

- Miért kérdezel ilyesmit?

- Válaszolok, ha megkapom a választ. - megfogta a kezem. - Szeretsz még engem? - ismételte.

- Igen. - válaszoltam. - Most én jövök. Miért kérdezted?

- Mert azt vettem észre, hogy lassan többet foglalkozol a könyvvel és Nortakisszal, mint velem.

Igaza van. Mindig el vagyok bújva mostanság Hornblasia könyvében, de ezt okkal teszem. Meg akarom tudni az igazságot. Nortakisszal pedig azért vagyok, mert úgy érzem ő az egyetlen, aki tényleg próbál segíteni és érdekli is a dolog, ami engem szintén leköt. Elliotnak semmit sem mondtam el a múltkoriról. Hogy Hornblasia teste megvan és a könyv a koporsójából van. Nem kis dolog, de azért nem mondtam el ezt a dolgot a szerelmemnek, mert ígéretet tettem Mr. Okaminak, hogy nem mondom el. A kettőnk titka. Nem tartozik senkire sem. Akkor miért van bűntudatom? Ez azt jelentené, hogy nem bízok meg Elliotban annyira, hogy ezt elmondjam neki? De semmi köze hozzá! Viszont egy szerelmes pár mindent megoszt a másikkal. Na várjunk... Akkor most mivan? Én vagyok itt az egyetlen, aki nem érti?!

- Úgy érzem valamit titkolsz előttem.

- Ugyan mit titkolnák? - kérdeztem, mintha mit sem tudnék.

- Valamit nem mondtok el ti ketten. Te és Nortakis. Mondd, megcsaltál? - kérdezte.

- MIVAN?! Nem! Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?! Ennyire nem bízol bennem?!

Haha... Ki beszél?! Én vagyok az, aki nem bízik meg a másikban. Vagy tán Elliotnak is ez az érzése. Ő sem bízik meg bennem?

- Csak kérdeztem... - mondta.

Elég. Nortakis 1 óra múlva itt lesz értem. Előkaptam a könyvet, amíg lehet. Kihasználom az időt. Nem akarom értelmetlen fecsegésre és veszekedésre pazarolni ezt az 1 órát.

,, ...mi mind meg vagyunk tébolyodva.

Ezt sem érted, ugye? Gondolom ezt is el kell magyaráznom. Az Embervilágban egyszer elkapott a rendőrség és pszichiáterhez küldte az egész famíliánkat, aki tudtunkra adta, hogy bizony mi mind meg vagyunk őrülve. Legalább is ezt ordítozta, mikor még csak a kivizsgálás közepénél sem tartottunk: ,,MAGUK MIND MEG VANNAK ŐRÜLVE!!! Idióták, barmok, eszeveszettek, pszichopaták, marhák, félnótásak, bugyuták, debilek, ökrök, dilisek, tökfejek, értetlenek és még sorolhatnám a végtelenségig!!! TÜNJENEK INNEN!!! VISSZA SE JÖJJENEK!!!" majd ránk csapta az ajtót. Persze mi remekül szórakoztunk rajta.

Pár nappal később egy vámpír látogatása során megtudtuk, hogy a pszichiáter öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Hogy miért? Kiakadt. Kiakadt tőlünk. Ezek után az emberek mégjobban utáltak minket, mert rögeszmélyükké vált, hogy mi öltük meg a doktort, ami természetesen igaz. A halálba kergettük őt azzal, hogy megjelentünk nála. Mindig abban ringattuk magunkat, hogy van nálunk rosszabb pszichikai eset is. Hát... Tévedtünk."

Kopogást hallottam az ajtón. Nortakis hamarabb érkezett. Elbúcsúztam Elliottól és követtem a hosszú hajú srácot le a lépcsőn.

- Hol tartasz? - kérdezte.

- Az öngyilkos dilidokinál.

- Oh igen, az egy vicces történet. - kuncogott Nortakis.

Mire észbe kaptam, addigra Nortakis lakása előtt áltam. Bevezetett az ajtón.

- Szóval? Mit akarsz mutatni? - kérdeztem.

Nem válaszolt. Kinyitotta a szekrényét és keresgélni kezdett.

- Ömm... Nortakis?

Megfordult és rám meredt világos szemeivel.

- Most menj ki egy kicsit. - mondta.

Nem volt kedvem megkérdezni, hogy miért, ezért szó nélkül elhagytam a lakást és kiültem a lépcsőre. A várakozás hosszúnak tűnt, ezért kiültem a szálloda előtti járdára.

Bámultam az üres parkot, az ingadozó fákat, az égen repülő madarakat... Egy idő után felbukkant Kilch a kutyájával. Békésen játszadoztak. Később Jeremy és Jonathan is csatlakozott hozzájuk.

Pár percnyi várakozás után a hideg járdán egy kavics esett le mellém az égből, rajta egy apró cetlivel, melyen ez állt:

,,Liza! Gyere vissza! Kész vagyok.    ~Nortakis"

Visszamentem, de nem nyitottam be a lakásba. Az ajtó alatt semmi fény sem szűrődött ki. Bekukucskálta a kulcsjukon, de ott sem láttam semmi világosat. Nem mertem benyitni, mert tudtam Nortakis mire készül.

Vártam még pár percet, majd nagy levegőt véve benyitottam. Beléptem a lakásba és becsuktam magam mögött az ajtót. Szinte az egész szoba félhomályban úszott. Éreztem, hogy valami hideg, hegyes és éles megbökte a vállam. Megfordultam.

- MEGVAGY! - ugrott elém Nortakis.

Egy pisztolyt fogott rám, a jobb kezében egy kard volt. Bizonyára az imént azzal bökött meg. Félmesztelen volt...

- A pokolba Nortakis! Mit művelsz? Meg vagy őrülve?! A szívbajt hoztad rám! - korholtam meg rémülten.

- Na nem mondod? - rémületkeltő arckifejezéssel közeledett hozzám.

- Nortakis...

- Igen? - nem állt meg.

- Nortakis!

- Mondjad, nyugodtan. - a falhoz nyomott.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Játszok. - suttogta és hátra lépett. - Hogy tetszik? - kérdezte és körbe fordult előttem.

- Ötletes. - válaszoltam mosolyogva. - Volt ezzel valami célod is? - kérdeztem.

- Nemigazán... Csak meg akartam mutatni. - elvigyorodott és a pisztolyt a szivemhez nyomta. - Mondd, milyen érzés? - kérdezte. Félre döntötte a fejét.

- Ha igazi lenne, megijednék. - kuncogtam.

A nyakamhoz hajolt és odasúgta:

- Ez igazi.

Hátra húzta a pisztolyon a kakast és az ujját a ravaszra helyezte. A lélegzetem felgyorsult a rémülettől. Ez most meg fog ölni? Miért? Mit ártottam?

- Félsz? - suttogta.

Lassan és óvatosan kivettem a kezéből a kardot. A torkához emeltem az élét.

- A kard is igazi? - kérdeztem.

- Igen. - válaszolta mosolyogva. - Remek páros lennénk, ugye tudod?

- Hogyne.

Elemeltük egymásról a fegyvereket.

- Bolond vagy. - nevettem el magam.

- Köszönöm! Te is. - vigyorgott rám Nortakis. - Mi a helyzet Elliottal? Ma reggel nem volt valami jó színben. Történt valami? - kérdezte, miközben visszacsúsztatta a fegyvereket a tokokba.

- Azt gondolja megcsalom. - válaszoltam.

- Értem. És megcsaltad? - felvonta az egyik szemöldökét.

- Dehogy! Hűséges típus vagyok!

- Akkor nem bízik benned, igaz?

- Igen. Valami olyasmi... - mondtam elgondolkodva.

- Nem akarok beleszólni... - kihúzta a függönyt. - ...de mit ér a kapcsolar bozalom nélkül? - kérdezte.

- Figyelj, én se mondok el neki mindent, szóval minden oka megvan arra, hogy gyanakodjon. - magyaráztam.

- Ha Hornblasiáról van szó, akkor arról azért nem tud, mert én kértelek rá. De hogy megcsalással vádoljon téged...nem. Ez elfogadhatatlan. Van egyáltalán oka erre a vádra? - kérdezte.

- Talán igen. Szerinte túl sok időt töltök veled és a könyvvel.

- Na hát ez meg azért van, mert azon vagyok, hogy segítsek neked, ha már tudok. - egy időre elgondolkodott, majd folytatta. - Beszélni kellene vele, nem gondolod?

- De, igen. Igazad lehet. - mondtam.

Mindent ledobott magáról a nadrágján kívül, majd felvette az egyik fekete ujjatlan pólót.

- Akkor megyünk?

- Hova? - kérdeztem.

- Hát beszélni a fejével. - válaszolta.

- Nemtudom... Biztos, hogy ez jó ötlet? - tudakoltam.

- Egészen biztos. - megragadta a karomat és kiráncigált az ajtón.

Csak én érzem úgy, hogy ennek rossz vége lesz? Mindegy is. Már túl késő lenne visszafordulni. Benyitottam a lakásomba. Elliot még mindig ágyban volt, de nem aludt. A plafont bámulta.

- Elliot? - szólítottam.

Felült az ágyon.

- Oh. Sziasztok! Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Liza. Elég hamar visszajöttél. Valami baj van?

- Nincs semmi baj. Nortakis beszélni szeretne veled. Meg én is.

- Miről lenne szó? - kérdezte értetlenül.

- A megcsalásról és egyéb ezzel kapcsolatos dolgokról. - válaszolta Nortakis helyettem is.

- Oh... Szóval igaz? - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel a vámpír.

- Nem. - mondtuk egyszerre.

- Épp ezaz, hogy Liza nem csal meg. Szeret téged, csak te nem bízol benne. - magyarázta a démon.

- Már hogy ne bíznék meg benne? - kérdezte Elliot.

- Azzal vádolni, vagy legalább csak feltételezni, hogy megcsallak, bizalmatlanságra utal.

Elliot felállt az ágyból és közelebb lépett hozzánk.

- Te, vagy inkább úgy mondom, hogy TI titkoltok valamit. Van valami, amit nem árultok el. A bizalmam megingott benned, Liza. Szeretnék újra bízni benned és hinni neked, de úgy nem megy, hogy szándékosan elhallgattok valamit előlem.

- Szóval hallani akarod a mi kis mesénket, hogy mit csinálunk mi ketten? - kérdezte Nortakis.

Éreztem Elliot gyilkos auráját. Szinte majdnem felemésztette a szobát.

- Igen, hallani akarom. - válaszolta keresztbe font karokkal.

- Megmutattam Hornblasia Wolfot neki. - mondta a démon.

- Ezt hogy kell érteni?

- Megmutatta nekem Hornblasia holttestét, és a koporsójából van a könyv. - magyaráztam.

Elliotot mintha leforázták volna. Nem bírt mozdulni. Visszadőlt az ágyba és összekuporodott. Odamentem hozzá.

- Valami baj van? - kérdeztem.

- Szóval... M-m-megtaláltátok... - dadogta.

- Igen.

- Neharagudj... - mondta. - Sajnálom. Megint elvakított a féltékenység.

- Semmi baj. Kezdem megszokni. - nevettem el magam.

- Szóval mostantól ő is velünk jön? - kérdezte Nortakis.

- Nem. Szeretnék kimaradni ebből. Asszem mindenkinek így lesz a legjobb. Engem, bevallom őszintén, hogy nemigazán érdekel Hornblasia és a hozzá tartozó történet. Nekem még ez is sok volt, hogy megtaláltátok az élettelen testét.

Az a test nemigazán volt élettelen, de tán jobb is, ha ezt sosem tudja meg.

Szent a béke, mondjuk nem is volt komolyabb veszekedés. Sőt! Békésen megbeszéltük a dolgot. Nortakisszal odébb álltam. Elhagytuk a lakást, a vámpír pedig tovább aludt.